🇭🇺 1849. május 24: A kézcsók mítosza és az igazság a magyar szabadságvágyról 🇩🇪 1849: 24. Mai 1849: Der Mythos des Handkusses und die Wahrheit über die ungarische Freiheitsliebe

🇭🇺 1849: A kézcsók mítos­za és az igaz­ság a magyar sza­bad­ság­vá­gy­ról – A meg nem tör­tént kézcsók egy eltor­zí­tott nar­ra­tí­vát szim­bo­li­zál, de Magyar­or­szág iga­zi ere­je vitat­hat­at­lan.

🇩🇪 1849: Der Mythos des Hand­kus­ses und die Wahr­heit über die unga­ri­sche Frei­heits­lie­be – Der Hand­kuß, der nie geschah, steht sinn­bild­lich für eine ver­zerr­te Erzäh­lung, doch die wah­re Stär­ke Ungarns bleibt unbe­strit­ten.

🇭🇺 A magyar sza­bad­ságharc a hajt­hat­at­lan ellenál­lás pél­dá­ja, ame­ly a mai napig a nem­ze­ti erő és els­zánt­ság szim­bólu­ma.

A cár mass­zív segít­sé­ge nél­kül Magyar­or­szág legyőz­het­te vol­na a Habs­bur­go­kat, mert a a magyar har­co­so­kat űzte a töret­len sza­bad­sá­ga­ka­rat, Aus­z­triát pedig a vereség szé­lé­re sod­orta. Lehet, hogy a kézcsók legen­dá­ja kitalált, de jól szem­lélt­eti, hogy a Habs­burg Biro­dal­om­nak men­nyi min­den­nek kel­lett alá­vet­nie magát Var­só­ban, hogy meg­for­dít­sa a szél­já­rást. Az 1849-től az 1867-es kiegye­zésig tar­tó ese­mé­ny­ek azt mutat­ják, hogy Magyar­or­szág szu­ver­eni­tá­si törek­vé­sét végül nem tör­ték meg, hanem a Habs­bur­go­kat kénysze­rí­tet­te arra, hogy felis­mer­jék annak jelen­tő­sé­gét.

Miről szól ez a fel­jegy­zés?
A cikk Her­mann Róbert tör­té­nel­mi tanul­má­nyát tar­tal­maz­za arról az állí­tóla­gos jelene­tről, ame­ly­ben I. Ferenc Józ­sef csá­s­zár 1849-ben Var­só­ban kezet csó­kolt I. Miklós orosz cár­nak. A tanul­má­ny a for­rá­so­kat elem­zi, és kimu­tat­ja, hogy magyar legen­dá­ról van szó, ame­ly csak a XX. száz­ad­ban kelet­ke­zett. A legen­da tör­té­ne­ti művek fél­reértel­me­zé­sén ala­pul, míg osz­trák vagy orosz for­rá­sok­ból nincs biz­onyí­ték.
Ere­de­ti cikk:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Kérem Fel­sé­ged szí­ves enge­del­mét, hogy megcsó­kol­hassam a kezét!“)

Az én érté­kelé­sem:
Her­mann Róbert a kézcsók legen­dá­ját tör­té­nel­mi­leg mega­lapo­zatlannak tartja, amit meg­győ­zően biz­onyít is. Meg­mu­tat­ja, hogy a tör­té­net fél­reértel­me­zé­sen ala­pul, és később önál­ló éle­tet élt. Móds­ze­res for­rás­kri­ti­ká­ja alapos, és azt mutat­ja, hogy a kora­beli tudó­sí­tá­sok­ban nem talál­ha­tó utalás ily­en megaláz­ko­dás­ra. A tanul­má­ny jó pél­dá­ja az aprólé­kos tör­té­ne­ti kuta­tás­nak és a tör­té­nel­mi mítos­zok kri­ti­k­ai kezelé­sé­nek.

I.Ferenc Józ­sef csá­s­zár I.Miklós cár­nak adott állí­tóla­gos kézcsók­ja a magyar tör­té­ne­tí­rás­ban szé­les kör­ben elter­jedt tör­té­nel­mi legen­da, ame­ly­enek aprólé­kos elem­zé­sét Her­mann Róbert alapos kuta­tás után kés­zí­tet­te el. A mű köz­pon­ti kérdé­se az, hogy ez a szim­bo­li­kus megaláz­ko­dá­si aktus való­ban megtörtént‑e, vagy egy később fel­me­rült torz nar­ra­tí­ván ala­pul. Her­mann meg­győ­zően mutat­ja be, hogy ninc­se­nek meg­bíz­ha­tó kora­beli for­rá­sok, ame­ly­ek doku­men­tálnák a kézcsó­kot. A tör­té­net inkább egy magyar tör­té­né­sz hibás értel­me­zé­sé­ből fakadt, amit aztán kri­ti­kát­la­nul megis­mé­telt­ek a későb­bi mun­kák­ban.

A (kitalált) kézcsók szim­bo­li­kus jelen­té­se
Ha a kézcsók való­ban meg­tör­tént vol­na, annak mély szim­bo­li­kus jelen­té­se lett vol­na. A 19. száz­adi mon­ar­chi­kus Európá­ban a kézcsók nemc­sak az udva­ri­as­ság gesz­tusa volt, hanem az alá­zat, az enge­del­mes­ség és a hála jele is.

Ebben a kon­krét öss­ze­füg­gés­ben Ferenc Józ­sef ily­en cse­le­ke­det­tel fejez­het­te ki hálá­ját Oros­zor­szá­gnak az 1848/49-es sza­bad­sághar­c­ba való kato­nai beava­tko­zá­sá­ért. A Habs­bur­gok egzi­sz­ten­ciá­lis válság­gal szem­besül­tek, mivel a magyar for­ra­da­lom súly­o­san ves­zé­lyez­tet­te a Magyar Kirá­lyság felet­ti ural­mu­kat. Csak 200 000 orosz kato­na köz­re­mű­kö­dé­sé­vel lehe­tett fenn­tar­ta­ni az osz­trák ural­mat.

A (fik­tív) kézcsók az orosz fennha­tóság elis­me­ré­se lett vol­na, és annak beis­me­ré­se, hogy a Habs­burg Biro­da­lom nem tudott vol­na fenn­ma­rad­ni a cári mon­ar­chia támo­ga­tá­sa nél­kül. Ennek azon­ban diplomá­ciai követ­kez­mé­ny­ei let­tek vol­na, his­zen Aus­z­tria, bár igé­ny­be vett orosz segít­sé­get, nem akart tar­tó­san Szent­pé­ter­vár­tól füg­ge­ni. Egy ily­en nyil­vá­nos behó­dolás poli­ti­k­ai­lag pro­ble­ma­ti­kus lett vol­na, különös tek­in­tet­tel az euró­pai erő­vis­zon­yo­kra, mivel Anglia és Fran­cia­or­szág szkep­ti­ciz­mus­sal tek­in­tett az orosz beava­tko­zás­ra Közép-Európá­ban.

Tör­té­nel­mi valóság és a legen­da létre­jöt­te
Her­mann bemu­tat­ja, hogy a kézcsók tör­té­ne­tét csak a 20. század ele­jén ter­jesz­tet­ték a magyar tör­té­né­s­zek. Hod­in­ka Antal köny­vé­nek fél­reértel­me­zé­se révén került be a tudomá­n­y­os iro­da­lom­ba. A későb­bi tör­té­né­s­zek anél­kül fogadt­ák el az állí­tást, hogy kri­ti­ku­san meg­kérdő­je­lez­ték vol­na. Való­já­ban azon­ban ninc­se­nek osz­trák vagy orosz for­rá­sok, ame­ly­ek doku­men­tálnák ezt az ese­tet. Inkább úgy tűnik, hogy a nar­ra­tí­va egy másik tör­té­nel­mi epi­zód­dal fonó­dott öss­ze: 1849 májusá­ban Bern­hard Cabo­ga osz­trák tábor­nok Var­só­ban térd­re esett Pas­ke­vich orosz tábor­na­gy előtt, kezet csó­kolt neki, és kato­nai segít­sé­gért könyör­gött. Ez a jelenet későb­bi zűr­za­var miatt kerül­he­tett át Ferenc Józ­se­f­re.

Továb­bi érde­kes­ség a Habs­burg Biro­da­lom magyar fel­fo­gá­sa. A kézcsók legen­dá­ja egy kés­ei kísérlet­nek tek­in­the­tő, hogy Ferenc Józ­sef visel­ke­dé­sét különö­sen megalá­zó szín­ben tünt­essék fel.. Magyar szem­mel néz­ve a cár előt­ti szim­bo­li­kus térdelés a rend­kí­vü­li gyen­ge­ség kife­je­ző­dé­se és a magyar sza­bad­ságharc lever­é­sé­nek ára.

Öss­zegzés
Her­mann részle­tes for­rás­kri­ti­ká­val, meg­győ­zően cáfol­ja a kézcsók legen­dá­ját. A tanul­má­ny bemu­tat­ja, hogy a tör­té­nel­mi mítos­zok hogyan kelet­kez­nek, és hogyan tud­nak rög­zül­ni a sza­ki­ro­da­lom­ban való ismé­telt átvétell­el. Az 1849-es állí­tóla­gos kézcsók pél­dá­ja annak, hogy a tör­tén­e­lem nemc­sak tény­ek­ből áll, hanem nar­ra­tí­vák­ból és poli­ti­k­ai értel­me­zé­sek­ből is. Ha Ferenc Józ­sef való­ban kezet csó­kolt vol­na Miklós­nak, az pél­dát­lan diplomá­ciai behó­dolás lett vol­na – de éppen ezért tűnik valós­zí­nűt­len­nek a tör­té­net. Az a tény, hogy nincs kora­beli biz­onyí­ték, egyértel­műen jel­zi, hogy ez egy később megal­ko­tott legen­da.

Nincs legen­da de:
A magyar sza­bad­ságharc és tör­té­nel­mi jelen­tő­sé­ge
Her­mann Róbert tanul­má­nya nemc­sak a tör­té­nel­mi mítos­zok kelet­ke­zé­sét és ter­je­dé­sét mutat­ja be, hanem egy sok­kal mély­ebb igaz­sá­got is fel­tár: orosz beava­tko­zás nél­kül a Habs­burg Biro­da­lom nem tud­ta vol­na lever­ni a magyar sza­bad­sághar­cot 1848/49-ben. A magyar hads­e­r­eg har­c­ban erős­nek, stra­té­giai­lag kép­zett­nek és sza­bad­ság­vá­gyá­ban ren­dí­thetet­len­nek biz­onyult. A fia­tal Ferenc Józ­sef csá­s­zár és hads­e­r­e­ge oly­an biz­ony­talan kato­nai hely­zet­be került, hogy kény­te­len volt az orosz cár segít­sé­gét kérni. Az, hogy ez meg­tör­tént, a magyar sza­bad­ság­moz­ga­lom ere­jé­nek néma beis­me­ré­se.

A kézcsók mítos­za talán kitalált, de a mögöt­te meg­hú­zó­dó tör­té­nel­mi valóság annál lenyű­gö­zőbb: Magyar­or­szág Euró­pa egy­ik leg­hat­al­mas­abb mon­ar­chiá­ját tud­ta anny­ira desta­bi­li­zál­ni, hogy csak hat­al­mas külf­öl­di beava­tko­zás­sal tud­ta meg­men­te­ni magát. Ez nemc­sak a magyar­ság els­zánt­sá­gát, hanem kato­nai és poli­ti­k­ai jelen­tő­sé­gét is hang­s­ú­ly­oz­za. A későb­bi, 1867-es kiegye­zés, ame­ly a Habs­burg Biro­dal­mat Aus­z­tria-Magyar­or­szág ket­tős mon­ar­chiá­vá alakí­tot­ta, végső sor­on e magyar erő meg­ké­sett elis­me­ré­se volt. A Habs­bur­gok felis­mer­ték, hogy Magyar­or­szá­got nem tud­ják tar­tó­san eln­y­om­ni, hanem kény­te­l­e­n­ek a koope­ra­tív megol­dást válasz­tani.

Ez a tény fon­tos tanulság a mai fia­ta­lok szá­má­ra: az embe­rek sza­bad­ság­vá­gya még az elsöprő ellenf­ele­ket is szo­ron­ga­that­ja. Magyar­or­szág bebi­z­onyí­tot­ta, hogy hiá­ba van szá­mos hátrá­nya, van ere­je kihar­col­ni füg­get­len­sé­gét.

Az 1848/49-es sza­bad­ságharc nem volt hiá­ba­való – mega­lapoz­ta a későb­bi magyar bef­olyást a mon­ar­chián belül, for­mál­ta a nem­ze­ti önbi­zal­mat. Ez azt mutat­ja, hogy a bátor­ság, az els­zánt­ság és a saját erő­be vetett hit még a láts­zólag túlerő­ben lévő ellenf­elek­kel is elbír.

Leg­mé­ly­ebb kös­zö­ne­te­met feje­zem ki Her­mann Róbert pro­fess­zor úrnak ezért az éles­lá­tá­sú ess­zé­ért, ame­ly szem­lé­le­te­sen mutat­ja min­d­azo­knak, akik hűvös távolságtar­tás­sal szem­lé­lik a magyar sza­bad­ságs­ze­re­te­tet, hogy az évszáz­a­do­kon át for­ró magyar vérként lük­tet – ren­dí­thetet­le­nül, szelí­dí­thetet­le­nül, ki nem szá­ra­dóan. Magyar­or­szág soha nem hagy­ta kis­zá­rad­ni ezt az élet­for­rást, hanem hős­ei min­dig szív­vel és lélek­kel táplál­ták.

Az ere­de­ti ess­zé itt talál­ha­tó:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Kérem a szí­ves enge­del­mü­ket, hogy csó­kol­hassam Fel­sé­ged kezét!“)

🇩🇪 Der unga­ri­sche Frei­heits­kampf bleibt ein Bei­spiel für unbeug­sa­men Wider­stand, das bis heu­te als Sym­bol natio­na­ler Stär­ke und Ent­schlos­sen­heit dient.

Ohne die mas­si­ve Hil­fe des Zaren hät­te Ungarn die Habs­bur­ger besie­gen kön­nen, denn der unge­bro­che­ne Frei­heits­wil­le trieb die unga­ri­schen Kämp­fer an und brach­te Öster­reich an den Rand der Nie­der­la­ge. Die Legen­de des Hand­kus­ses mag fik­tiv sein, doch sie ver­deut­licht, wie sehr sich das Habs­bur­ger­reich in War­schau unter­wer­fen muß­te, um das Blatt zu wen­den. Die Ereig­nis­se von 1849 bis zum Aus­gleich von 1867 zei­gen, daß Ungarns Sou­ve­rä­ni­täts­stre­ben letzt­lich nicht gebro­chen wur­de – viel­mehr zwang es die Habs­bur­ger zur Aner­ken­nung sei­ner Bedeu­tung.

Wor­um geht es in die­sen Bei­trag?
Der Bei­trag ent­hält eine his­to­ri­sche Unter­su­chung von Róbert Her­mann über die angeb­li­che Sze­ne, in der Kai­ser Franz Joseph I. dem rus­si­schen Zaren Niko­laus I. im Jahr 1849 in War­schau die Hand küß­te. Die Stu­die ana­ly­siert die Quel­len­la­ge und zeigt auf, daß es sich um eine unga­ri­sche Legen­de han­delt, die erst im 20. Jahr­hun­dert ent­stand. Die Legen­de basiert auf einer Fehl­in­ter­pre­ta­ti­on his­to­ri­scher Wer­ke, wäh­rend es kei­ne Bele­ge in öster­rei­chi­schen oder rus­si­schen Quel­len gibt.
Ori­gi­nal­auf­satz:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Ich bit­te um die Erlaub­nis, Eurer Majes­tät die Hand zu küs­sen!“)

Mei­ne Rezen­si­on:
Róbert Her­mann ent­larvt über­zeu­gend die Legen­de des Hand­kus­ses als his­to­risch unbe­legt. Er zeigt, daß die Geschich­te auf einer Fehl­in­ter­pre­ta­ti­on beruht und sich spä­ter ver­selb­stän­dig­te. Sei­ne metho­di­sche Quel­len­kri­tik ist gründ­lich und belegt, daß in zeit­ge­nös­si­schen Berich­ten kei­ner­lei Hin­wei­se auf einen sol­chen Akt der Unter­wer­fung zu fin­den sind. Die Stu­die ist ein gutes Bei­spiel für akri­bi­sche Geschichts­for­schung und den kri­ti­schen Umgang mit his­to­ri­schen Mythen.

Róbert Her­manns Unter­su­chung zum angeb­li­chen Hand­kuß von Kai­ser Franz Joseph I. gegen­über Zar Niko­laus I. ist eine akri­bi­sche Ana­ly­se einer his­to­ri­schen Legen­de, die in unga­ri­scher Geschichts­schrei­bung weit ver­brei­tet ist. Die zen­tra­le Fra­ge der Arbeit ist, ob die­ser sym­bo­li­sche Akt der Unter­wer­fung tat­säch­lich statt­fand oder ob er auf einer spä­ter ent­stan­de­nen, ver­zerr­ten Erzäh­lung beruht. Her­mann zeigt über­zeu­gend, daß es kei­ne ver­läß­li­chen zeit­ge­nös­si­schen Quel­len gibt, die den Hand­kuß bele­gen. Viel­mehr ent­stand die Geschich­te aus einer feh­ler­haf­ten Inter­pre­ta­ti­on eines unga­ri­schen His­to­ri­kers, die sich dann in spä­te­ren Wer­ken unkri­tisch wie­der­hol­te.

Sym­bo­li­sche Bedeu­tung des Hand­kus­ses (fik­tiv)
Wäre der Hand­kuß tat­säch­lich erfolgt, hät­te er eine tief­grei­fen­de sym­bo­li­sche Bedeu­tung gehabt. Im mon­ar­chi­schen Euro­pa des 19. Jahr­hun­derts war der Hand­kuß nicht nur eine Ges­te der Höf­lich­keit, son­dern auch ein Zei­chen der Demut, der Unter­wer­fung und des Dan­kes. In die­sem spe­zi­fi­schen Kon­text hät­te Franz Joseph mit einem sol­chen Akt sei­ne Dank­bar­keit für die mili­tä­ri­sche Inter­ven­ti­on Ruß­lands im unga­ri­schen Unab­hän­gig­keits­krieg 1848/49 aus­drü­cken kön­nen. Die Habs­bur­ger stan­den vor einer exis­ten­zi­el­len Kri­se, da die unga­ri­sche Revo­lu­ti­on ihre Herr­schaft über das König­reich Ungarn ernst­haft bedroh­te. Nur durch das Ein­grei­fen von 200.000 rus­si­schen Sol­da­ten konn­te die öster­rei­chi­sche Herr­schaft auf­recht­erhal­ten wer­den.

Der (fik­ti­ve) Hand­kuß wäre also eine Aner­ken­nung der rus­si­schen Vor­macht­stel­lung gewe­sen und ein Ein­ge­ständ­nis, daß das Habs­bur­ger­reich ohne die Unter­stüt­zung der Zaren­mon­ar­chie nicht über­le­bens­fä­hig gewe­sen wäre. Dies hät­te aller­dings diplo­ma­ti­sche Fol­gen gehabt, da Öster­reich sich zwar der rus­si­schen Hil­fe bedien­te, aber kei­ne dau­er­haf­te Abhän­gig­keit von St. Peters­burg ein­ge­hen woll­te. Beson­ders in Hin­blick auf die euro­päi­sche Macht­ba­lan­ce wäre ein solch öffent­li­cher Unter­wer­fungs­akt poli­tisch pro­ble­ma­tisch gewe­sen, da Eng­land und Frank­reich skep­tisch auf die rus­si­sche Ein­mi­schung in Mit­tel­eu­ro­pa blick­ten.

His­to­ri­sche Rea­li­tät und die Ent­ste­hung der Legen­de
Her­mann zeigt auf, daß die Geschich­te vom Hand­kuß erst Anfang des 20. Jahr­hun­derts durch unga­ri­sche His­to­ri­ker ver­brei­tet wur­de. Sie wur­de durch eine Fehl­in­ter­pre­ta­ti­on eines Buches von Antal Hod­in­ka in die wis­sen­schaft­li­che Lite­ra­tur ein­ge­führt. Spä­te­re His­to­ri­ker über­nah­men die Behaup­tung, ohne sie kri­tisch zu hin­ter­fra­gen. Tat­säch­lich gibt es jedoch kei­ner­lei öster­rei­chi­sche oder rus­si­sche Quel­len, die die­sen Vor­fall bele­gen. Viel­mehr scheint sich die Erzäh­lung mit einer ande­ren his­to­ri­schen Epi­so­de ver­mischt zu haben: Im Mai 1849 fiel der öster­rei­chi­sche Gene­ral Bern­hard Cabo­ga in War­schau vor dem rus­si­schen Feld­mar­schall Pas­ke­vich auf die Knie, küß­te des­sen Hand und fleh­te um mili­tä­ri­sche Hil­fe. Die­se Sze­ne könn­te durch spä­te­re Ver­wechs­lun­gen auf Franz Joseph über­tra­gen wor­den sein.

Ein wei­te­rer inter­es­san­ter Aspekt ist die unga­ri­sche Wahr­neh­mung des Habs­bur­ger­reichs. Die Legen­de des Hand­kus­ses könn­te als nach­träg­li­cher Ver­such gese­hen wer­den, das Ver­hal­ten von Franz Joseph in einem beson­ders ernied­ri­gen­den Licht dar­zu­stel­len. Ein sym­bo­li­scher Knie­fall vor dem Zaren wäre aus unga­ri­scher Per­spek­ti­ve ein Aus­druck äußers­ter Schwä­che und der Preis für die Zer­schla­gung des unga­ri­schen Frei­heits­kamp­fes.

Resü­mee
Her­mann wider­legt mit einer detail­lier­ten Quel­len­kri­tik über­zeu­gend die Legen­de des Hand­kus­ses. Die Unter­su­chung zeigt, wie his­to­ri­sche Mythen ent­ste­hen und sich durch wie­der­hol­te Über­nah­men in der Fach­li­te­ra­tur ver­fes­ti­gen kön­nen. Der angeb­li­che Hand­kuß von 1849 ist ein Bei­spiel dafür, wie Geschich­te nicht nur aus Fak­ten, son­dern auch aus Nar­ra­ti­ven und poli­ti­schen Inter­pre­ta­tio­nen besteht. Hät­te Franz Joseph tat­säch­lich Niko­laus’ Hand geküßt, wäre dies ein bei­spiel­lo­ser diplo­ma­ti­scher Akt der Unter­wer­fung gewe­sen – aber gera­de des­halb erscheint die Geschich­te unwahr­schein­lich. Die Tat­sa­che, daß es kei­ne zeit­ge­nös­si­schen Bele­ge gibt, spricht ein­deu­tig dafür, daß es sich um eine nach­träg­lich kon­stru­ier­te Legen­de han­delt.

Kei­ne Legen­de ist aber:
Der unga­ri­sche Frei­heits­kampf und sei­ne his­to­ri­sche Bedeu­tung
Die Unter­su­chung von Róbert Her­mann zeigt nicht nur die Ent­ste­hung und Ver­brei­tung his­to­ri­scher Mythen, son­dern macht auch eine viel tie­fe­re Wahr­heit deut­lich: Ohne die rus­si­sche Inter­ven­ti­on hät­te das Habs­bur­ger­reich den unga­ri­schen Frei­heits­kampf von 1848/49 nicht nie­der­schla­gen kön­nen. Die unga­ri­sche Armee hat­te sich als kampf­stark, stra­te­gisch geschickt und uner­schüt­ter­lich im Frei­heits­wil­len erwie­sen. Der jun­ge Kai­ser Franz Joseph war mit sei­ner Armee mili­tä­risch in einer so pre­kä­ren Lage, daß er sich gezwun­gen sah, den rus­si­schen Zaren um Hil­fe zu bit­ten. daß dies geschah, ist ein stil­les Ein­ge­ständ­nis der Stär­ke der unga­ri­schen Frei­heits­be­we­gung.

Der Mythos des Hand­kus­ses mag fik­tiv sein, aber die his­to­ri­sche Rea­li­tät dahin­ter ist umso beein­dru­cken­der: Ungarn war in der Lage, eine der mäch­tigs­ten Mon­ar­chien Euro­pas so weit zu desta­bi­li­sie­ren, daß die­se sich nur durch eine mas­si­ve aus­län­di­sche Inter­ven­ti­on ret­ten konn­te. Dies unter­streicht nicht nur die Ent­schlos­sen­heit der Ungarn, son­dern auch ihre mili­tä­ri­sche und poli­ti­sche Bedeu­tung. Der spä­te­re Aus­gleich von 1867, der das Habs­bur­ger­reich in die Dop­pel­mon­ar­chie Öster­reich-Ungarn ver­wan­del­te, war letzt­lich eine spä­te Aner­ken­nung die­ser unga­ri­schen Stär­ke. Die Habs­bur­ger hat­ten erkannt, daß sie Ungarn nicht dau­er­haft unter­drü­cken konn­ten, son­dern auf eine part­ner­schaft­li­che Lösung ange­wie­sen waren.

Für die heu­ti­ge Jugend ist die­ser Sach­ver­halt eine wich­ti­ge Lek­ti­on: Der Frei­heits­wil­le eines Vol­kes kann selbst über­mäch­ti­ge Geg­ner in Bedräng­nis brin­gen. Ungarn bewies, daß es trotz zah­len­mä­ßi­ger Unter­le­gen­heit die Kraft hat­te, für sei­ne Unab­hän­gig­keit zu kämp­fen.

Der Frei­heits­kampf von 1848/49 war nicht umsonst – er leg­te den Grund­stein für den spä­te­ren unga­ri­schen Ein­fluß inner­halb der Mon­ar­chie und präg­te das natio­na­le Selbst­be­wußt­sein. Dies zeigt, daß Mut, Ent­schlos­sen­heit und der Glau­be an die eige­ne Stär­ke auch gegen schein­bar über­mäch­ti­ge Geg­ner Bestand haben kön­nen.

Ich möch­te Herrn Prof. Róbert Her­mann mei­nen tief emp­fun­de­nen Dank aus­spre­chen für die­sen sehr auf­schluß­rei­chen Auf­satz, der all jenen, die der unga­ri­schen Frei­heits­lie­be nur mit küh­ler Distanz begeg­nen, ein­dring­lich vor Augen führt, daß sie wie hei­ßes unga­ri­sches Blut durch die Jahr­hun­der­te pul­siert – unbe­irr­bar, unge­zähmt, nie­mals ver­siegt. Ungarn hat die­sen Lebens­quell nie ver­sie­gen las­sen, son­dern ihn stets mit dem Herz­blut sei­ner Hel­den genährt.

Sein Ori­gi­nal­auf­satz ist hier zu fin­den:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Ich bit­te um die Erlaub­nis, Eurer Majes­tät die Hand zu küs­sen!“)