🇭🇺 A temetés csak az ember szomatikus végét pecsételi le, de valójában senki sem távozik igazán – vannak dimenziók, amelyekben tovább létezik. 🇩🇪 Die Beerdigung besiegelt nur das somatische Ende eines Menschen, doch niemand geht wirklich – es gibt Dimensionen, in denen er weiter fortbesteht.

🇭🇺 A teme­tés csak az ember tes­ti végét pec­sé­te­li le, de lénye az emlé­kek­ben, érzé­sek­ben és más dimen­ziók­ban tovább él. A fels­zí­nes szert­ar­tá­sok hely­ett fon­tosabb tuda­tos, krea­tív és tisz­te­lettel­jes emlé­ke­zet­tel őriz­ni az elhu­nyt jelen­lé­tét

🇩🇪 Eine Beer­di­gung besie­gelt nur das phy­si­sche Ende eines Men­schen, doch sein Wesen lebt in Erin­ne­run­gen, Gefüh­len und ande­ren Dimen­sio­nen wei­ter. Statt die­ser Ritua­le ist es wich­ti­ger, das Andenken durch bewuß­te, krea­ti­ve und respekt­vol­le Erin­ne­run­gen leben­dig zu hal­ten.

🇭🇺 Miért nem vet­tem részt a „kis Atti­la” teme­té­sén?
Miért tek­in­tem a teme­tést az elhu­nyt sze­mé­ly vég­le­ges elmúlá­sá­nak?
Hogyan tud­ja a zene megőriz­ni az emlé­ke­ket?
Miért bírá­lom a fels­zí­nes teme­té­si szert­ar­tá­so­kat?
Miért fon­tos az emlé­ke­ket és az elhu­nyt föl­di tovább léte­ző élet­ener­giá­ját tuda­to­san és tisz­te­lettel kezel­ni?

A válas­za­im, „Kis Atti­la” pél­dá­ján keresz­tül, a követ­ke­zők.

A dalom: „Búcsú a kis Attilá­tól“
- Hár­om­nyel­vű dal a Band­cam­pen: »> itt …
- A fő gyá­szdal (HU) itt a You­Tube-on
- Három nyel­vű dals­zö­veg »> itt …

🇩🇪 War­um habe ich nicht an der Beer­di­gung des „klei­nen Atti­la“ teil­ge­nom­men? War­um ist für mich die Beer­di­gung der end­gül­ti­ge Tod eines Dahin­ge­schie­de­nen? Wie kann Musik das Andenken leben­dig erhal­ten? War­um kri­ti­sie­re ich ober­fläch­li­che Trau­er­in­sze­nie­run­gen? War­um ist ein bewuß­ter und respekt­vol­ler Umgang mit dem Fort­be­stehen von Erin­ne­run­gen und nicht wirk­lich ver­gan­ge­ner Lebens­en­er­gie des irdisch Gegan­ge­nen von wesent­li­cher Bedeu­tung?

Mei­ne Ant­wor­ten am Bei­spiel des „klei­nen Atti­la“ fol­gend!

Mein Lied: „Abschied vom klei­nen Atti­la“
- Drei­spra­chen-Lied auf Band­camp: »> hier …
- Das Haupt­trau­er­lied (HU) hier auf You­tube
- Zum Lied­text in drei Spra­chen » > hier …

A teme­tés csak az ember szo­ma­ti­kus végét pec­sé­te­li le, de való­já­ban sen­ki sem távo­zik iga­zán – vannak dimen­ziók, ame­ly­ek­ben tovább léte­zik.



Nyil­vá­nos válasz az e‑mailre:
2025. augusz­tus 14-én, csü­törtökön, 17:12-kor … <zim…ie@ymail.com> ezt írta:
„Szo­morú, hogy nem vol­tál ott a teme­té­sen.”



„Ked­ve­sem“,
igen, való­ban szo­morú – szá­mom­ra inkább kép­mu­ta­tó –,

hogy egyál­talán mer­te­tek részt ven­ni a „kis Atti­la“ teme­té­sén. Meglep, his­zen évek­kel ezelőtt mind­ket­ten tel­je­sen eltá­vo­lod­ta­tok a család­tól anél­kül, hogy vala­ha is meg­in­do­kol­tá­tok vol­na. Egyszer nekem meg­mond­tá­tok, és ahhoz való­ban nem illik a teme­té­sen való részvé­te­le­tek, ezért a jelen­lé­te­tek ott nemc­sak a ket­tős­ség ben­yomá­sát kel­ti, hanem azt a leg­tisz­tább for­má­já­ban meg is tes­te­sí­ti.

Évek­kel ezelőtt tel­je­sen megs­zakí­tot­ta­tok velük min­den kapc­so­la­tot, mert így akar­tá­tok – pedig koráb­ban min­den alka­lom­mal részt vet­te­tek az ünne­plé­sü­kön késő estig. Van elég képem, és nem is kel­lett ok a közös ünne­plés­re, mert a cigá­n­yok a leg­ki­sebb alka­lom­mal is ünne­pel­nek, főleg, ha láto­ga­tók jön­nek, és jól érzik magu­kat.

Sajná­lom, de ez a kép­mu­ta­tás és hazugs­ág egyszerűen undo­rít!
Különö­sen viss­zat­a­szí­tónak talá­lom, hogy egy­e­sek (valós­zí­nű­leg ti is) csak azért jöt­tek el, hogy meg­mu­t­as­sák magu­kat és körül­néz­ze­nek. Fúj!

Mély­sé­ge­sen meg­ve­tem az ily­en jel­lem­te­len önre­klá­mot és mások lené­zé­sét.
És aztán engem hibáz­tat­ni szin­te meg­hal­ad­ja a meré­s­zsé­get, mert a mai napig (bár már két éve nem élek a város­ban) megs­zakí­tás nél­kül tartot­tam a kapc­so­la­tot velük, és továb­bra is hatá­ro­zot­tan támo­gat­tam a „kis Attila„családját.



Egyál­talán miért érde­kel ez titeket?
Szá­mom­ra ez abs­zurd – hogy ne mond­jam: majd­nem alat­to­mos, vagy talán pont emiatt alat­to­mos –, főleg, mert hir­tel­en és magyará­zat nél­kül megs­zakí­tot­tá­tok velem is a kapc­so­la­tot. Nagyon jól meg­jegyez­tem, hogy a múlt­ban hogyan állt­a­tok a libe­gő füg­gönyök mögött, jól tud­ván, hogy az ajtó­ban vagyok, de nem enged­te­tek be, pedig (karác­sony­kor kéts­zer is) csak apró aján­dé­kok­kal akar­talak meglá­to­gat­ni kös­zö­net­kép­pen, mert haj­dan aktí­van támo­gat­tá­tok a róz­sas­zín Mikulás-kampá­n­ya­i­mat.

Ez (a ti meglá­to­ga­tá­so­tok) biz­to­san SOHA töb­bé nem fog újra meg­tör­tén­ni.

Az év végé­ig vég­leg el fogom különí­te­ni magam min­den­től és min­den­ki­től, aki nem tesz jót a kar­mám­nak.

Egy „élő“ teme­té­se
Amiért nem voltam jelen, annak a valóság mélyén gyö­ke­rező okai vannak, oly­an okok, ame­ly­ek valós­zí­nű­leg örök­re rejt­ve marad­nak a leg­töb­be­tek szá­má­ra. Csak azok érthe­tik meg ezt, akik haj­lan­dóak a min­den­na­pi élet fels­zí­ne mögé tek­in­te­ni, mert ehhez több intel­li­gen­cia és tel­je­sen más gon­dol­ko­dás­mód szük­sé­ges, mint amen­ny­ire sokan haj­lan­dóak, hogy ne csak bepil­lantsa­nak az embe­ri lét rej­tett magas­sá­gai­ba, hanem való­ban felis­mer­jék és maguk szá­má­ra is haszno­sítsák a látott­ga­kat.

Hét év alatt, Somo­gyszent­pá­lon, mint az egy­et­len külf­öl­di, töb­bet tet­tem – és nemc­sak ezért a Cigá­ny csalá­dért, hanem MINDENKIÉRT –, mint az öss­zes töb­bi kép­mu­ta­tó (körül­be­lül száz) német. osz­trák és más külf­öl­di. És merem állí­ta­ni, hogy ez a helyi tel­jes cigá­ny lakos­sá­gnak 27,5%-ára von­at­ko­zik, különö­sen a róz­sas­zín Mikulás-kampá­n­yo­mat ille­tően, ame­ly 2016-ban kez­dő­dött:
- 2016: http://somo.zehnle-server.de/030117-ZHS.pdf
- 2017:https://somo.zehnle-server.de/mikulas-2017.jpg
- 2018: Rövid­film-sor­o­zat (nyer­san­yag, vágat­lan, alac­so­ny fel­bon­tá­sú):
http://somo.zehnle-server.de/somo-weihnachten-2017.mp4
- 2019 (Hús­vét): http://somo.zehnle-server.de/cig/cig-2019–04–21-husvet.jpg



Ter­més­ze­te­sen kez­det­ben én is kap­tam segít­sé­get tőle­tek és más­ok­tól is, de ez évről évre csök­kent, míg végül én fin­an­szí­roz­tam a tel­jes róz­sas­zín karác­sonyi kampá­nyt közel kéts­záz cigá­ny gye­rek és egy­rés­zük nagys­zü­lei szá­má­ra, amiről a helyi saj­tó is bes­zá­molt:
- 2020 http://somo.zehnle-server.de/mikulas-2020-hirek.pdf

Ezen­kí­vül hús­vét­kor apró cso­kolá­dé­a­ján­dé­kok, szü­le­tés­na­po­kra forin­ta­domá­n­yok vol­tak, egy évvel később pedig a saj­tó továb­bi nagy ruhaa­domá­n­yo­zá­si kampá­n­ya­im­ról is bes­zá­molt:
- 2021: Az 1. old­a­lon a német for­dí­tá­som és tör­delé­sem lát­ha­tó, a 2. old­a­lon pedig az ere­de­ti újság­cikk PDF for­má­ban (a kép illusz­trá­ció):
http://somo.zehnle-server.de/sh-2021–12–09-rosa.pdf



Meg­jegy­zés:
Kez­det­ben a kis Atti­la, aki akkor még való­ban „kicsi“ volt, gya­kran elkí­sért kram­puszként a róz­sas­zín Mikulá­sos tevé­ke­ny­sé­ge­im­re, és egy ide­je már min­den sze­mé­lyes szü­le­tés­na­pi videóm­ban sze­re­pel egy kis kép róla:
- HU Szü­le­tés­na­pi dalok magyar keresz­t­n­evek­hez
- DE Szü­le­tés­na­pi dalok német keresz­t­n­evek­hez



A távol­lé­tem mint ellenál­lás az elmúlás­sal szem­ben A „Kis Attilá­hoz“ írt és meg­ze­né­sí­tett szö­veg és min­den, amit megír­tam, a lénye­get, az érzel­mi mély­sé­get, és hoss­zú távú jelen­tő­sé­gét ille­tően is, érté­ke­sebb, mint egy félórás teme­té­si szert­ar­tá­son való részvé­tel, ahol a jelen­lé­vők közül néhá­n­yan fari­zeus pózok­ban jelen­nek meg, anél­kül, hogy vala­ha is belső, őszin­te kapc­so­la­tuk lett vol­na a család­dal, vagy éppen meg­ve­tik, nem ked­ve­lik őket, vagy egyszerűen nem tesz­nek ele­get értük.

Az én indo­ka­im, nem sze­mé­ly­e­sen részt ven­ni a teme­té­sen, mess­ze­menőek és oly­an jel­le­gűek, ame­ly­ek sokak szá­má­ra szo­kat­la­nok, de nem érthetet­le­nek, és nem is ter­més­ze­tel­le­ne­sek – oly­as­mik, ame­ly­e­ket ti valós­zí­nű­leg nem tud­tok, és nem is akar­tok megérte­ni.

Túl sok halá­le­se­tet éltem át éle­tem­ben a köz­vet­len csalá­dom­ban:
- Az apám 50 éve­sen halt meg, 1980-ban (én 20 éves voltam, és nem ismer­tem, a ber­li­ni fal elvá­lasz­tott),
- Az anyám 46 éve­sen, 1986-ban (én 26 éves voltam),
- A bátyám 57 éve­sen, 2006-ban (aki­vel csak a fal leom­lá­sa után talál­koz­tam),
- Nagys­zülők, nagy­né­nik és más köze­li hoz­zátarto­zók.

Eze­kről a sze­mé­lyes csalá­di ese­mé­nye­kről mind szö­vegben, mind zen­ei­leg megem­lé­kez­tem az „In Memo­ri­am“ című bónuszdal­ban az első albu­mom „Wün­sche wider Wider­sprü­che: DDR 1984/1“ szá­má­ban 2024-ben. A dal a 12. és a 25. szám alatt sze­re­pel ott, két vál­to­zat­ban és három nyel­ven.
- BÓNUSZ „In Memo­ri­am“, 12. szám (nyu­godt ver­zió)
- BÓNUSZ „In Memo­ri­am“, 25. szám (erő­tel­jes ver­zió)
🇭🇺 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-hu
🇩🇪 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-de
🇺🇸 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-en



Min­den vesz­te­ség arra taní­tott,
hogy a tegna­pi és mai teme­té­si szert­ar­tá­sok merev for­má­ja nem fel­tét­le­nül humá­nus, mert arra kénysze­rí­tik az embert, hogy az elmúlás felé és a mély, sötét föld­be tek­int­sen, ahe­ly­ett, hogy tisz­tel­né és fenn­tar­taná az eddig leélt föl­di éle­tet. Bár­ki, aki bec­sü­le­tes, tud­ja: egy sír­kő keve­seb­bet mond el egy ember­ről, mint ami a sza­vai­ban, tett­ei­ben és szel­le­mé­ben tovább él.

Elég bána­tot visel­tem el, elég sírt lát­tam már, ezért meg­fo­gad­tam, hogy soha töb­bé nem ves­zek részt sze­mé­ly­e­sen teme­té­sen, mivel itt csak az „élőket” teme­tik el, ami meg­le­he­tő­sen súly­o­san káro­sít­ja a kar­má­mat, mert a föl­di halált egy titok­za­tos átala­kulás rés­zé­nek tek­in­tem, ame­ly­ben az iga­zi lény tovább él, és éle­te­re­jé­nek hatá­sa más és új módon bon­ta­ko­zik ki.

Így hát, egy ide­je végül arra a követ­kez­te­tés­re jutot­tam magam­ban:
1. Az érin­tett sze­mé­ly föl­di éle­te véget érhe­tett vala­mi­kor, de

2. a léte­zé­se foly­ta­tó­dik: a gon­do­la­tok­ban, az érzé­sek­ben, abban, amit róla tudunk, amit vele meg­ta­pasz­tal­tunk, és amit megőriz­tünk belő­le – és

3. szá­mom­ra egy másik dimen­zió­ban él tovább, ezért len­ne ellent­mon­dá­sos a sírnál való meg­je­le­né­sem.

Mit értek ezalatt?

Az 1. ponttal kapc­so­lat­ban. Az élet vala­mi­kor véget ér, a ter­més­ze­tes rend rés­ze, mert aho­gy a nap­pal és az éjs­za­ka köve­ti egymást, úgy a föl­di elmúlás is elvá­lasz­t­hat­at­lan rés­ze az élet­nek. Nem pusz­tulás, hanem egy oly­an út befe­je­zé­se, ame­ly­et a ter­més­zet min­den élőlé­ny szá­má­ra kijel­ölt.

A 2. ponttal kapc­so­lat­ban. A gon­do­la­tok­ban, érzé­sek­ben, emlé­kek­ben vagy abban, amit egy ember alko­tott, a továb­bi léte­zés több mint pusz­ta kép­ze­let: Biz­onyí­ték arra, hogy egy ember mások szí­vé­ben tovább él, amíg nyo­mai, tet­tei és az, amit alko­tott, ben­nük élnek.

3. A másik dimen­zió­ban való foly­ta­tóla­gos élet azt jelen­ti, hogy az ember iga­zi lénye nincs a tes­thez köt­ve, mert egy magas­abb ren­dű és ter­més­ze­tes, téren és időn túli tör­vé­nyszerű­ség tör­vé­ny­eit köve­ti, és az „elhu­nyt” nem idő­zik a sír­ban, hanem csend­ben beles­zö­vi jelen­lé­tét azok szí­vé­be, akik emlé­kez­nek rá.

Szá­mom­ra a teme­tés a fel­té­te­le­zett végső elmúlást jelen­ti, egy nega­tív szert­ar­tást, ame­ly a halált helye­zi elő­tér­be, és szó szer­int eltör­li maga mögött az embert. Az ily­en for­mák ide­ge­nek szá­mom­ra, ellent­mond­a­nak a min­dig pozi­tív gon­dol­ko­dás­mód­om­nak, sőt, ellent­mond­a­nak a ter­més­zettör­vé­ny­ről alko­tott fel­fo­gá­s­om­nak, ame­ly az embert tel­jes egé­s­zé­ben lát­ja: oly­an lény­ként, ame­ly nemc­sak megs­zü­le­tik és „meghal”, hanem szel­le­mé­ben örök­ké léte­zik.



Az örök köze­l­ség
Más élőlé­ny­ek is, ame­ly­ek közel áll­nak hoz­zám, –mint pél­dául az a hét kutya, ame­ly­ek 1995 körü­li idők óta kísértek –, szin­tén csen­de­sen élnek az emlé­keim­ben. Hat­an közülük már ninc­se­nek velem fizi­kai­lag, de jelen­lé­tük tovább él: gon­do­la­taim­ban, szí­vem­ben, közös uta­zá­saink csen­des emlé­ké­ben, és most, 2025. január 11. óta (ami­kor Anja kutyám béké­sen elhu­nyt), zen­ei­leg is a hár­om­nyel­vű dalom­ban:
🇭🇺 „Búcsú a hű tár­s­tól“
🇩🇪 „Abschied vom treu­en Beglei­ter“
🇺🇸 „Fare­well to the faithful com­pa­n­ion“

Mind a hat ver­zió itt talál­ha­tó:
https://rab‑k.de/bc-hunde

Finom összhang ala­kul ki embe­rek és kutyák között, ame­ly sza­vak­kal kife­jez­hetet­le­nül megé­rin­ti a lel­ket. Ebben az öss­ze­for­rottság­ban a ter­més­zet ere­je tükrö­ző­dik, ame­ly­nek örök fen­nál­lá­sa mind­an­nyiunkat tovább vis­zi – téren és időn túl­ra, oly­an dimen­ziók­ba, ame­ly­ek léte­zé­sét sokan alig tud­ják elkép­zel­ni.

A „Búcsú a kis Attilá­tól“ című dalom
Miért járok a saját utamon?
Nem búcsú­zom el tucat­nyi feke­te ruhás rokon és körü­löt­tük állók tek­in­te­te között, akik a hideg föld­be mered­nek, és min­tha hip­no­ti­zál­va néz­nék a zárt kopor­sót… Nem búcsú­zom el, hanem tisz­te­le­te­met feje­zem ki ennek a ember­nek azz­al, hogy emlé­két élet­ben tartom dals­zö­ve­gek­kel, zené­vel és alko­tói tevé­ke­ny­ség­gel. Így ter­et adok neki léte foly­ta­tá­sá­hoz, nem csen­des és halott emlék­ként, hanem élő, pozi­tív erőként, ame­ly­et sem­mi­ly­en nega­tív rituá­lé nem tud elfoj­ta­ni, és ame­ly szá­mom­ra örök­ké tart.

Már napokkal a teme­tés előtt gyás­zoltam.
A 21 zen­ei vál­to­zat – három nyel­ven (magyar, német, angol, min­degy­ik­ből hét variá­ció) – a mély és vég­te­len szo­morúság kife­je­ző­dé­se, és tükrö­zi azt a men­tá­lis és érzel­mi elkö­te­lezett­sé­get, ame­ly­et ebbe fek­tet­tem – szív­ből. De ti csak fél órát volt­a­tok a sírnál, és ennyi volt!




Így hát csend­ben kérde­zem:
Ki gyás­zolt itt iga­zán, ki visel­te el a mély szo­morúsá­got tür­e­lem­mel és kit­ar­tás­sal, ame­ly túl­mu­tat a lát­ha­tón? Hama­ro­san sen­ki sem fog emlé­kez­ni a részvé­te­le­tek­re; az ingyenes dal­vál­to­za­ta­im örök­re az inter­neten marad­nak, és így örök­re emlé­kez­tet­nek min­ket a „kis Attilá­ra“!

Ezek a „kis Attilá­hoz“ írt dal­vál­to­za­ta­im ezerszer érté­ke­seb­bek szá­mom­ra, mint a tegna­pi teme­té­si szert­ar­tás félórá­ja, ame­ly most már elmúlt, mert ahol az elmúlás egy szűk sír­ba van zár­va, ott a zene ter­et nyit, ame­ly­ben a lény, annak szel­le­me és emlé­ke tovább él – és a glo­bá­lis háló­z­at­nak kös­zön­he­tően a „Búcsú a kis Attilá­tól“ most az ese­mé­ny szín­he­lyén túl is visszhang­zik világs­zer­te és min­d­azok szá­má­ra, akik ezt a zenét hall­gat­ják.

A dall­am­ba öltöz­te­tett sza­vak nem pusz­tul­nak el; lélegz­nek, hordoz­zák és elé­rik ember­tár­sa­ik szí­vét, még akkor is, ha évek tel­nek el.
Pon­to­san azért, mert éle­tem­ben oly sok föl­di halá­le­se­tet éltem át a saját csalá­dom­ban, tudom: A hagyomá­n­y­os búcsú első­sor­ban a halál­ra irá­nyít­ja figyel­mün­ket, és ez csak gyöt­rő fáj­dal­mat, üres­sé­get, tanácstal­an­sá­got és a tehe­tet­len­ség nyo­masz­tó érzé­sét kel­ti. Kevés­bé vigasz­taló és inkább gyöt­rő emlé­ke­ket teremt, és merev for­mák­ba és rituá­lék­ba kénysze­rít min­ket, ame­ly­ek gya­kran inkább a hiá­nyá­ra emlé­kez­tet­nek, mint magá­ra a sze­mé­ly­re.

Az én utam a pozi­ti­vi­tást helye­zi elő­tér­be.
Már régó­ta nem aka­rom, hogy a föl­dről eltá­vo­zott ember sír­kő­vé és a halál idő­pontjá­vá egyszerűs­öd­jön, és foko­za­to­san fele­dés­be merül­jön.

Zene­mű­vés­ze­tem­ben ő moz­gás­ban marad, nem rideg emlék­ként, hanem élő emlé­kez­te­tőként, és így marad meg szá­mom­ra a „kis Atti­la“ nem a föl­dön, hanem egy másik dimen­zió­ban, ahol sza­bad, és nem köti tér vagy idő.

A föl­di elhu­ny­ta­król alko­tott érzel­mei­met és emlé­kei­met a zenémben feje­zem ki: a han­gok­ban, a sza­vak­ban, a dall­a­mok­ban. Igy őrzöm meg azt a teremt­mé­nyt, akit „elves­zett­nek“ his­zünk, oly­an módon, ame­ly túl­mu­tat a lát­hat­at­la­non, mert így továb­bra is léte­zik, nem csen­des emlék­ként, hanem élő jelen­lét­ben, akit cse­le­ked­ni látok, megé­rint és foly­ama­to­san jelen van.

Az iga­zi ter­més­zettör­vé­ny, ame­ly szer­int évek óta élek, nem ismer elmúlást, csak átala­kulást, mert aki elmegy, az lété­nek egy másik sza­ka­s­zá­ba lép, még ha az nem is itt van abban, amit általá­ban föl­di­nek neve­zünk. És ami­kor ott látom a „kis Attilát“ – sza­ba­don, sértet­le­nül, a föl­di biro­da­lom hatá­rain túl –, akkor az én utam az embe­ribb, még ha nem is felel meg a kon­ven­ci­oná­lis kép­nek, és sokan ost­obasá­gnak tek­in­tik. Ez azon­ban a legc­seké­ly­ebb mérték­ben sem érint engem, mert szi­gorúan elutasí­tom, hogy a föl­di halált nega­tív fény­ben lás­sam, és ehe­ly­ett megőr­zöm léte­zé­sé­nek mél­tósá­gát és roml­at­lan ere­jét.




„A kis Atti­la” ere­je soha nem múlik el,
mert vala­ki, aki min­den valós­zí­nű­ség szer­int – aho­gy az orvo­sok szü­le­té­se után fel­té­te­lez­ték – csak egy-két évig volt hiva­tott élni, mégis tizen­né­gy évig élt, kime­rí­thetet­len erőt és ener­giát hordoz magá­ban. Ez a faj­ta erő továb­bra is fen­náll és továb­bra is műkö­dik, mint léte­zé­sé­nek kife­je­ző­dé­se, bár nem föl­di módon, hanem oly­an módon, aho­gyan azt sokan ali­gha tud­ják elkép­zel­ni.
És így szá­mom­ra a „kis Atti­la” tovább él – (az én) a mi gon­do­la­taink­ban, min­den sze­re­te­tünk­ben és mind­ab­ban, amit lénye ben­nünk hagyott. Ebben a szel­lem­ben sze­ret­ném most meg­osz­tani MINDENKIVEL dalom utolsó sorait:

„Viszlát, kis Atti­la…
Biz­to­san újra lát­juk egymást…
azon a hely­en,
ahol az idő­nek és a fáj­dal­om­nak már nincs helye.
Addig is élsz a gon­do­la­taink­ban
és min­den­ben, amit a szí­vünk­ben megérin­tet­tél.
Viszlát, kis Atti­la…”


A dalom: „Búcsú a kis Attilá­tól“
- Hár­om­nyel­vű dal a Band­cam­pen: »> itt …
- A fő gyá­szdal (HU) itt a You­Tube-on
- Három nyel­vű dals­zö­veg »> itt …

Die Beer­di­gung besie­gelt nur das soma­ti­sche Ende eines Men­schen, doch nie­mand geht wirk­lich – es gibt Dimen­sio­nen, in denen er wei­ter fort­be­steht.

Öffent­li­che Ant­wort zur ePost:
Am Do., 14. Aug. 2025 um 17:12 Uhr schrieb … <zim…ie@ymail.com>:
„Trau­rig das du nicht am Begräb­nis warst“

„Lie­bes“,
ja, das ist wirk­lich trau­rig – für mich eher schein­hei­lig –,
daß Ihr Euch zur Beer­di­gung des „klei­nen Atti­la“ über­haupt hin­ge­traut habt. Es wun­dert mich, habt Ihr Euch bei­de doch vor eini­gen Jah­ren voll­stän­dig von der Fami­lie los­ge­sagt ohne ihnen je einen Grund zu nen­nen, mir habt Ihr ihn ein­mal genannt und der paßt nun wirk­lich gar nicht zu Eurem Dasein bei der Beer­di­gung, wes­halb Eure Anwe­sen­heit dort nicht nur den Anschein von Dop­pel­zün­gig­keit erweckt, son­dern Ihr sie so in Rein­form ver­kör­pert habt.

Ihr habt vor Jah­ren jeden Kon­takt zu ihnen kom­plett abge­bro­chen, weil Ihr es so woll­tet – obwohl Ihr zuvor wirk­lich bei jeder Gele­gen­heit an deren Fei­ern bis tief in die Näch­te teil­ge­nom­men habt. Bil­der habe ich genug und es brauch­te kei­nen Grund zusam­men zu fei­ern, denn die Cigá­ny fei­ern auch, wenn sich die noch so kleins­te Gele­gen­heit dazu ergibt und erst recht, wenn Besuch kommt und man sich gut unter­hält.

Es tut mir leid, aber die­se Schein­hei­lig­keit und Ver­lo­gen­heit ekelt mich schlicht­weg an!
Beson­ders wider­wär­tig fin­de ich, daß eini­ge (wohl auch Ihr) nur erschie­nen sind, um zu sehen und gese­hen zu wer­den. Pfui! So viel cha­rak­ter­lo­se Selbst­in­sze­nie­rung und Gering­schät­zung ver­ach­te ich zutiefst.

Und dann auch noch mir Vor­wür­fe machen zu wol­len, ist an Dreis­tig­keit kaum zu über­bie­ten, denn ich habe bis heu­te (auch wenn ich seit zwei Jah­ren nicht mehr im Ort lebe) den Kon­takt unun­ter­bro­chen gehal­ten und die Fami­lie mit ihrem „klei­nen Atti­la“ wei­ter­hin kräf­tig unter­stützt.

Wie­so inter­es­siert Euch das über­haupt?
Für mich ist das absurd – um nicht, oder gera­de des­halb, hin­ter­fot­zig zu sagen –, zumal Ihr auch zu mir den Kon­takt plötz­lich und ohne Erklä­rung abge­bro­chen habt. Ich habe sehr wohl bemerkt, wie Ihr in der Ver­gan­gen­heit hin­ter wackeln­den Gar­di­nen stan­det und genau wuß­tet, daß ich vor der Tür ste­he, mich aber nicht her­ein­ge­las­sen habt, obwohl ich (zwei Mal zu Weih­nach­ten) Euch nur einen Besuch mit klei­nen Geschen­ken abstat­ten woll­te, um mich so mit Auf­merk­sam­kei­ten zu bedan­ken, denn einst habt Ihr mei­ne rosa Weih­nachts­mann-Aktio­nen ja auch tat­kräf­tig unter­stützt..

Ganz sicher pas­siert das (ein Besuch bei Euch) NIE wie­der.
Ich tren­ne mich bis zum Jah­res­en­de end­gül­tig von allem und allen Men­schen, was und die mei­nem Kar­ma nicht gut tun.

Beer­di­gung eines „Leben­di­gen“
Daß ich nicht anwe­send war, liegt an Grün­den, die in Tie­fen wur­zeln zu fin­den sind, die den meis­ten von Euch wohl für immer ver­bor­gen blei­ben. Nur wer bereit ist, über die Ober­flä­che des All­täg­li­chen hin­aus­zu­bli­cken, kann sie erfas­sen, denn dazu erfor­dert es mehr Geist und völ­lig ande­re Gedan­ken­gän­ge, als vie­le auf­zu­brin­gen bereit sind, um so nicht nur in die ver­bor­ge­nen Höhen mensch­li­cher Exis­tenz zu schau­en, son­dern sie dort auch wirk­lich zu erken­nen und für sich zu (ver)werten.

Ich habe in sie­ben Jah­ren als ein­zi­ger Frem­der in Somo­gyszent­pál mehr getan – und nicht nur für die­se Cigá­ny-Fami­lie, son­dern für ALLE – als all die ande­ren schein­hei­li­gen (zir­ka ein­hun­dert) Deut­schen, Öster­rei­cher und sons­ti­gen Aus­län­der hier zusam­men­ge­nom­men. Und ich maße mir an, daß dies für den gesam­ten Anteil von 27,5 % der ansäs­si­gen Cigá­ny im Ort gilt, vor allem was mei­ne rosa Weih­nachts­mann-Akti­on, begin­nend 2016 betraf:
- 2016: http://somo.zehnle-server.de/030117-ZHS.pdf 
- 2017: https://somo.zehnle-server.de/mikulas-2017.jpg
- 2018: Kur­ze Film­se­quenz (Roh­ma­te­ri­al, unbe­ar­bei­tet, nur klei­ne Auf­lö­sung): 
http://somo.zehnle-server.de/somo-weihnachten-2017.mp4
- 2019 (Ostern): http://somo.zehnle-server.de/cig/cig-2019–04-21-husvet.jpg

Natür­lich anfäng­lich auch mit Eurer und ande­rer Hil­fe, doch die­se wur­de von Jahr zu Jahr immer gerin­ger, bis ich letzt­lich für annä­hernd zwei­hun­dert Cigá­ny-Kin­der und teils deren Groß­el­tern die kom­plet­te rosa Weih­nachts­ak­ti­on finan­zi­ell stemm­te und die hie­si­ge Pres­se berich­te­te dar­über:
- 2020 http://somo.zehnle-server.de/mikulas-2020-hirek.pdf 

Hin­zu kamen aber auch noch klei­ne Scho­ko­ga­ben zu Ostern, Forint­s­pen­den zu Geburts­ta­gen und die Pres­se berich­te­te ein Jahr spä­ter eben­falls über mei­ne zusätz­li­chen gro­ßen Klei­der­spen­den-Aktio­nen:
- 2021: Sei­te 1 die deut­sche Über­set­zung und Lay­out von mir und auf Sei­te 2 der PDF der Ori­gi­nal­zei­tungs­ar­ti­kel (mit fal­schem Bild):
http://somo.zehnle-server.de/sh-2021–12-09-rosa.pdf

Anmer­kung:
Am Anfang beglei­te­te mich der damals noch wirk­lich „klei­ne Atti­la“ oft als Wich­tel bei mei­nen rosa Weih­nachts­mann-Aktio­nen und ein Bild davon habe ich bereits seit gerau­mer Zeit in allen mei­nen per­sön­li­chen Geburts­tags­vi­de­os jeweils klein inte­griert:
- HU Geburts­tags­lie­der zu Unga­ri­schen Vor­na­men
- DE Geburts­tags­lie­der zu Deut­schen Vor­na­men


Mei­ne Abwe­sen­heit als Wider­stand gegen das Ende

Der Text und alles, was ich zum „klei­nen Atti­la“ schrieb und musi­ka­lisch gestal­te­te, ist in sei­ner Essenz und in sei­ner tie­fe­ren und lang­fris­ti­gen Bedeu­tung mehr wert, als einem halb­stün­di­gen Begräb­nis bei­zu­woh­nen, auf dem ein Teil der Anwe­sen­den in pha­ri­säi­scher Pose erschei­nen, ohne je einen inner­lich-ehr­li­chen Bezug zu der Fami­lie gehabt zu haben oder die­se eben ver­ach­ten, degou­tie­ren oder ein­fach nur nicht Genü­ge tun.

Mei­ne Grün­de, nicht per­sön­lich an der Beer­di­gung teil­zu­neh­men, sind weit­rei­chend und von einer Natur, die für vie­le zwar unge­wöhn­lich erscheint, aber weder unver­ständ­lich noch unna­tür­lich ist – etwas, das Ihr wohl nicht ver­ste­hen und auch nicht erfas­sen könnt und wollt.

Ich habe in mei­nem Leben zu vie­le Tode im enge­ren Kreis mei­ner Fami­lie erfah­ren:
- Vater mit 50 Jah­ren 1980 (ich war 20 und kann­te ihn durch die Mau­er getrennt nicht),
- Mut­ter mit 46 Jah­ren 1986 (ich war 26),
- Bru­der mit 57 Jah­ren 2006 (den ich erst mit dem Mau­er­fall ken­nen ler­nen konn­te),
- Groß­el­tern, Tan­ten und ande­re nahe Ange­hö­ri­ge.

Die­se eige­nen fami­liä­ren Ereig­nis­se habe ich 2024 in mei­nem ers­ten Album „Wün­sche wider Wider­sprü­che: DDR 1984/1“ im Bonus-Lied „In Memo­ri­am“ text­lich und musi­ka­lisch zum Geden­ken gestal­tet. Es ist dort unter den Titel­num­mern 12 und 25 in zwei Ver­sio­nen und drei Spra­chen ent­hal­ten.
- BONUS „In Memo­ri­am“, Titel 12 (ruhi­ge Ver­si­on)
- BONUS „In Memo­ri­am“, Titel 25 (kraft­vol­le Ver­si­on)
🇩🇪 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-de
🇭🇺 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-hu
🇺🇸 http://rab‑k.de/bc-ddr-cd-1-en


Jeder Ver­lust hat mich gelehrt,
daß die star­re Form gest­ri­ger und heu­ti­ger Bestat­tungs­ri­ten nicht unbe­dingt mensch­lich ist, denn sie zwin­gen den Blick auf das Ende und in die tie­fe dunk­le Erde zu bli­cken, statt das bis­he­ri­ge irdi­sche Leben zu ehren und auf­recht zu erhal­ten. Wer ehr­lich ist, weiß: Ein Grab­stein sagt weni­ger über einen Men­schen als das, was von ihm in Wort, Tat und Geist fort­lebt.

Ich habe genug Trau­er getra­gen, genug Grä­ber gese­hen und dar­um habe ich mir geschwo­ren, per­sön­lich kei­ner Beer­di­gung mehr bei­zu­woh­nen, da hier doch nur „Leben­de“ beer­digt wer­den, was mei­nem Kar­ma eher mas­siv scha­det, denn ich betrach­te das irdi­sche Gehen als Teil eines geheim­nis­vol­len Wan­dels, in dem das wah­re Wesen wei­ter­lebt und die Wir­kung sei­ner Lebens­kraft sich auf ande­re und neue Wei­se ent­fal­tet.

Und so schluß­fol­ger­te ich vor gerau­mer Zeit letzt­lich für mich:

1. Das irdi­sche Leben des Betrof­fe­nen mag irgend­wann zu Ende gegan­gen sein, doch

2. sein Dasein besteht fort: in Gedan­ken, in Gefüh­len, in dem, was man von ihm weiß, mit ihm erlebt hat und was man von ihm bewahrt – und

3. für mich lebt der­je­ni­ge in einer ande­ren Dimen­si­on wei­ter, wes­halb mein Erschei­nen an einem Gra­be ein Wider­spruch in sich wäre.

Was mei­ne ich damit?

Zu 1. Daß das Leben irgend­wann endet, ist Teil der natür­li­chen Ord­nung, denn wie sich Tag und Nacht ein­an­der ablö­sen, so gehört auch des irdi­sche Weg­ge­hen untrenn­bar zum Leben. Es ist nicht Zer­stö­rung, son­dern Voll­endung eines Weges, den die Natur für alles Leben­de vor­ge­se­hen hat.

Zu 2. Das Fort­be­stehen in Gedan­ken, Gefüh­len, Erin­ne­run­gen oder in dem, was ein Mensch geschaf­fen hat, ist mehr als blo­ße Vor­stel­lung: Es ist der Beweis, daß ein Mensch in den Her­zen ande­rer wei­ter­lebt, solan­ge sei­ne Spu­ren, sein Tun und sein Geschaf­fe­nes in uns leben­dig blei­ben.

Zu 3. Das Wei­ter­le­ben in einer ande­ren Dimen­si­on bedeu­tet, daß das wah­re Wesen eines Men­schen nicht an den Kör­per gebun­den ist, denn es folgt den Geset­zen einer höhe­ren und natür­li­chen Regel­mä­ßig­keit, jen­seits von Raum und Zeit und der „Ver­stor­be­ne“ ver­weilt nicht im Gra­be, son­dern webt still und lei­se sei­ne Prä­senz in das Geflecht der Her­zen der­je­ni­gen wei­ter, die an ihn den­ken.

Für mich bedeu­tet eine Beer­di­gung das ver­meint­lich end­gül­ti­ge Ende, ein nega­ti­ver Ritus, der den Tod in den Vor­der­grund stellt und den Men­schen dahin­ter im wahrs­ten Sin­ne des Wor­tes aus­löscht. Sol­che For­men sind mir fremd, wider­spre­chen mein immer posi­ti­ves Den­ken, ja, sie wider­spre­chen mei­nem Ver­ständ­nis von Natur­recht, das den Men­schen in sei­ner Ganz­heit sieht: als Wesen, das nicht nur gebo­ren wird und „stirbt“, son­dern in allen sei­nen Wir­kun­gen wei­ter besteht und das für ewig.

Die unver­gäng­li­che Nähe
Auch ande­re Lebe­we­sen in mei­ner Nähe, wie die sie­ben Hun­de, die mich seit etwa 1995 bis heu­te beglei­te­ten, leben still in mei­nem Gemüt wei­ter. Sechs von ihnen sind nicht mehr phy­sisch bei mir, doch ihre Prä­senz lebt fort: in mei­nen Gedan­ken, in mei­nem Her­zen, in der stil­len Erin­ne­rung an unse­re gemein­sa­men Wege und nun seit dem 11. Janu­ar 2025 (als mei­ne Anja fried­lich ein­schlief) musi­ka­lisch wei­ter: in mei­nem drei­spra­chi­gen Lied
🇭🇺 Búcsú a hű tár­s­tól
🇩🇪 Abschied vom treu­en Beglei­ter
🇺🇸 Fare­well to the faithful com­pa­n­ion
Alle sechs Ver­sio­nen hier:
https://rab‑k.de/bc-hunde

Zwi­schen Mensch und Hun­den ent­steht eine lei­se Ver­stän­di­gung, die jen­seits von Wor­ten die See­le berührt. In die­ser Ver­bun­den­heit spie­gelt sich die Kraft der Natur und ihr ewi­ges Fort­be­stehen trägt uns alle wei­ter – über Raum und Zeit hin­aus, in jene Dimen­sio­nen, deren Exis­tenz vie­le sich kaum vor­stel­len kön­nen.

Mein Lied „Abschied vom klei­nen Atti­la“

War­um gehe ich mei­nen eige­nen Weg?
Ich neh­me Abschied nicht zwi­schen star­ren Bli­cken Dut­zen­der schwarz geklei­de­ter Ange­hö­ri­ge und des­sen Umfeld, die in das kal­te Erd­reich star­ren und wie hyp­no­ti­siert auf den geschlos­se­nen Sarg sehen … ich neh­me kei­nen Abschied, son­dern zol­le die­sem Men­schen mei­nen Respekt, indem ich sein Andenken in Tex­te, in Musik und durch schöp­fe­ri­sches Tun leben­dig hal­te. So gebe ich ihm Raum, wei­ter­zu­wir­ken und das nicht als stum­me und tote Erin­ne­rung, son­dern als leben­di­ge posi­ti­ve Kraft, die kein nega­ti­ves Ritus ersti­cken kann und für mich ewi­gen Fort­be­stand hat.

Schon Tage vor der Beer­di­gung habe ich getrau­ert.
Die 21 Musik­ver­sio­nen – in drei Spra­chen (HU, DE, EN) mit je sie­ben Fas­sun­gen, sind Aus­druck tie­fer und unend­li­cher Betrof­fen­heit und spie­geln mei­nen men­ta­lisch-emo­tio­na­len Ein­satz wider, den ich dafür – von Her­zen kom­mend – auf­ge­bracht habe. Ihr aber wart nur eine hal­be Stun­de am Grab und das war´s!

So fra­ge ich still:
Wer hat hier wirk­lich getrau­ert, wer hat die tie­fe Trau­rig­keit mit Geduld und Aus­dau­er getra­gen, die über das Sicht­ba­re hin­aus­rei­chen wird? An Eurer Teil­nah­me wird sich schon bald kei­ner mehr Erin­nern, mei­ne kos­ten­frei­en Lied­ver­sio­nen wer­den durch das Inter­net ewig blei­ben und somit immer­wäh­rend an den „klei­nen Atti­la“ erin­nern!

Die­se mei­ne Lied­ver­sio­nen für den „klei­nen Atti­la“ haben für mich tau­send­mal mehr Wert als jene unter­des­sen bereits ver­gan­ge­ne hal­be Stun­de des gest­ri­gen Beer­di­gungs­ri­tu­als, denn wo man in der Enge eines Gra­bes das Ende besie­gelt, öff­net die Musik einen Raum, indem das Wesen, sein Geist und die Erin­ne­rung an ihn wei­ter­lebt – und dank des Welt­net­zes erklingt der „Abschied vom klei­nen Atti­la“ nun über den Ort des Gesche­hens hin­aus und ertönt welt­weit und für alle, die die­se Musik hören wer­den.

Wor­te, die in Klän­ge geklei­det sind, gehen nicht unter, sie atmen, sie tra­gen und errei­chen Her­zen auch dann Mit­men­schen, wenn Jah­re ver­gan­gen sind.

Gera­de weil ich in mei­nem Leben so vie­le irdi­sche Able­ben in der eige­nen Fami­lie erlebt habe, weiß ich: Der her­kömm­li­che Abschied rich­tet den Blick vor allem auf den Tod und das ver­ur­sacht nur leid­vol­len Schmerz, Lee­re, Rat­lo­sig­keit und das bedrü­cken­de Gefühl von Ohn­macht, es erzeugt Erin­ne­run­gen, die weni­ger trös­ten und sehr quä­len und zwingt in star­re For­men und Ritua­le, die oft mehr an den Ver­lust als an den Men­schen selbst erin­nern.

Mein Weg gibt der Posi­ti­vi­tät den Vor­rang.

Ich will schon lan­ge nicht mehr, daß ein irdisch gegan­ge­ner Mensch nur auf einem Grab­stein und ein Datum redu­ziert und nach und nach ver­ges­sen wird.

In mei­ner (Ton)-Kunst bleibt er in Bewe­gung, nicht als kal­te Erin­ne­rung, son­dern als leben­di­ges Andenken und nur so bleibt der „klei­ne Atti­la“ für mich nicht in der Erde, son­dern in einer ande­ren Dimen­si­on, wo er frei und nicht gebun­den an Raum oder Zeit ist.
Ich drü­cke mei­ne Emo­tio­nen und die Erin­ne­run­gen an den irdisch Dahin­ge­gan­ge­nen in mei­ner Musik aus: in den Klän­gen, in den Wor­ten, in den Melo­dien. So bewah­re ich das Wesen, das wir „ver­lo­ren“ zu haben glau­ben, auf eine Wei­se, die über das (Un)Sichtbare hin­aus­reicht, denn so exis­tiert er wei­ter, nicht als stum­me Erin­ne­rung, son­dern als leben­di­ge Prä­senz, die wirkt, berührt und fort­be­steht.

Das wah­re Natur­recht, nach dem ich seit Jah­ren lebe, kennt kein Ende, son­dern nur Wand­lung, denn wer geht, tritt in einen ande­ren Abschnitt sei­nes Daseins, auch wenn es nicht hier ist, was wir gemein­hin irdisch nen­nen. Und wenn ich den „klei­nen Atti­la“ dort sehe – frei, unver­letzt, jen­seits der Gren­zen des Ter­res­tri­schen –, dann ist mein Weg der mensch­li­che­re, auch wenn er nicht dem her­kömm­li­chen Bild ent­spricht und von vie­len als Spin­ne­rei abge­tan wird. Das berührt mich jedoch in kei­ner Wei­se, denn ich wei­ge­re mich strikt, den irdi­schen Tod in einem nega­ti­ven Licht zu sehen und bewah­re statt­des­sen die Wür­de und die unver­gäng­li­che Kraft sei­nes Seins.


Die­se Kraft des „klei­nen Atti­la“ erlischt nicht,
denn wer nach aller Wahr­schein­lich­keit – wie es die Ärz­te nach der Geburt annah­men – nur ein oder zwei Jah­re leben soll­te und den­noch vier­zehn Jah­re erleb­te, trägt eine uner­schöpf­li­che Kraft und Ener­gie in sich. Sie bleibt bestehen und wirkt fort, als Aus­druck sei­nes zwar nicht irdi­schen, aber fort­dau­ern­den Daseins selbst und das auf eine Wei­se, wie es sich vie­le kaum vor­stel­len kön­nen.

Und so lebt für mich der „klei­ne Atti­la“ wei­ter – in mei­nen (unse­ren) Gedan­ken, in unse­rer aller Lie­be und in allem, was sein Wesen in uns hin­ter­las­sen hat. In die­sem Geist möch­te ich nun die letz­ten Zei­len aus mei­nem Lied mit ALLEN tei­len:

„Auf Wie­der­se­hen, klei­ner Atti­la …
wir sehen uns ganz gewiß wie­der …
an jenem Ort,
wo Zeit und Schmerz kei­nen Platz mehr haben.
Bis dahin lebst Du in unse­ren Gedan­ken
und in all dem wei­ter,
was Du in unse­ren Her­zen berührt hast.
Auf Wie­der­se­hen, klei­ner Atti­la …“

Mein Lied: „Abschied vom klei­nen Atti­la“
- Drei­spra­chen-Lied auf Band­camp: »> hier …
- Das Haupt­trau­er­lied (HU) hier auf You­tube
- Zum Lied­text in drei Spra­chen » > hier …