🇭🇺 A temetés csak az ember testi végét pecsételi le, de lénye az emlékekben, érzésekben és más dimenziókban tovább él. A felszínes szertartások helyett fontosabb tudatos, kreatív és tiszteletteljes emlékezettel őrizni az elhunyt jelenlétét
🇩🇪 Eine Beerdigung besiegelt nur das physische Ende eines Menschen, doch sein Wesen lebt in Erinnerungen, Gefühlen und anderen Dimensionen weiter. Statt dieser Rituale ist es wichtiger, das Andenken durch bewußte, kreative und respektvolle Erinnerungen lebendig zu halten.
🇭🇺 Miért nem vettem részt a „kis Attila” temetésén?
Miért tekintem a temetést az elhunyt személy végleges elmúlásának?
Hogyan tudja a zene megőrizni az emlékeket?
Miért bírálom a felszínes temetési szertartásokat?
Miért fontos az emlékeket és az elhunyt földi tovább létező életenergiáját tudatosan és tisztelettel kezelni?
A válaszaim, „Kis Attila” példáján keresztül, a következők.
A dalom: „Búcsú a kis Attilától“
- Háromnyelvű dal a Bandcampen: »> itt …
- A fő gyászdal (HU) itt a YouTube-on
- Három nyelvű dalszöveg »> itt …
🇩🇪 Warum habe ich nicht an der Beerdigung des „kleinen Attila“ teilgenommen? Warum ist für mich die Beerdigung der endgültige Tod eines Dahingeschiedenen? Wie kann Musik das Andenken lebendig erhalten? Warum kritisiere ich oberflächliche Trauerinszenierungen? Warum ist ein bewußter und respektvoller Umgang mit dem Fortbestehen von Erinnerungen und nicht wirklich vergangener Lebensenergie des irdisch Gegangenen von wesentlicher Bedeutung?
Meine Antworten am Beispiel des „kleinen Attila“ folgend!
Mein Lied: „Abschied vom kleinen Attila“
- Dreisprachen-Lied auf Bandcamp: »> hier …
- Das Haupttrauerlied (HU) hier auf Youtube
- Zum Liedtext in drei Sprachen » > hier …
A temetés csak az ember szomatikus végét pecsételi le, de valójában senki sem távozik igazán – vannak dimenziók, amelyekben tovább létezik.
Nyilvános válasz az e‑mailre:
2025. augusztus 14-én, csütörtökön, 17:12-kor … <zim…ie@ymail.com> ezt írta:
„Szomorú, hogy nem voltál ott a temetésen.”
„Kedvesem“,
igen, valóban szomorú – számomra inkább képmutató –,
hogy egyáltalán mertetek részt venni a „kis Attila“ temetésén. Meglep, hiszen évekkel ezelőtt mindketten teljesen eltávolodtatok a családtól anélkül, hogy valaha is megindokoltátok volna. Egyszer nekem megmondtátok, és ahhoz valóban nem illik a temetésen való részvételetek, ezért a jelenlétetek ott nemcsak a kettősség benyomását kelti, hanem azt a legtisztább formájában meg is testesíti.
Évekkel ezelőtt teljesen megszakítottatok velük minden kapcsolatot, mert így akartátok – pedig korábban minden alkalommal részt vettetek az ünneplésükön késő estig. Van elég képem, és nem is kellett ok a közös ünneplésre, mert a cigányok a legkisebb alkalommal is ünnepelnek, főleg, ha látogatók jönnek, és jól érzik magukat.
Sajnálom, de ez a képmutatás és hazugság egyszerűen undorít!
Különösen visszataszítónak találom, hogy egyesek (valószínűleg ti is) csak azért jöttek el, hogy megmutassák magukat és körülnézzenek. Fúj!
Mélységesen megvetem az ilyen jellemtelen önreklámot és mások lenézését.
És aztán engem hibáztatni szinte meghaladja a merészséget, mert a mai napig (bár már két éve nem élek a városban) megszakítás nélkül tartottam a kapcsolatot velük, és továbbra is határozottan támogattam a „kis Attila„családját.
Egyáltalán miért érdekel ez titeket?
Számomra ez abszurd – hogy ne mondjam: majdnem alattomos, vagy talán pont emiatt alattomos –, főleg, mert hirtelen és magyarázat nélkül megszakítottátok velem is a kapcsolatot. Nagyon jól megjegyeztem, hogy a múltban hogyan álltatok a libegő függönyök mögött, jól tudván, hogy az ajtóban vagyok, de nem engedtetek be, pedig (karácsonykor kétszer is) csak apró ajándékokkal akartalak meglátogatni köszönetképpen, mert hajdan aktívan támogattátok a rózsaszín Mikulás-kampányaimat.
Ez (a ti meglátogatásotok) biztosan SOHA többé nem fog újra megtörténni.
Az év végéig végleg el fogom különíteni magam mindentől és mindenkitől, aki nem tesz jót a karmámnak.
Egy „élő“ temetése
Amiért nem voltam jelen, annak a valóság mélyén gyökerező okai vannak, olyan okok, amelyek valószínűleg örökre rejtve maradnak a legtöbbetek számára. Csak azok érthetik meg ezt, akik hajlandóak a mindennapi élet felszíne mögé tekinteni, mert ehhez több intelligencia és teljesen más gondolkodásmód szükséges, mint amennyire sokan hajlandóak, hogy ne csak bepillantsanak az emberi lét rejtett magasságaiba, hanem valóban felismerjék és maguk számára is hasznosítsák a látottgakat.
Hét év alatt, Somogyszentpálon, mint az egyetlen külföldi, többet tettem – és nemcsak ezért a Cigány családért, hanem MINDENKIÉRT –, mint az összes többi képmutató (körülbelül száz) német. osztrák és más külföldi. És merem állítani, hogy ez a helyi teljes cigány lakosságnak 27,5%-ára vonatkozik, különösen a rózsaszín Mikulás-kampányomat illetően, amely 2016-ban kezdődött:
- 2016: http://somo.zehnle-server.de/030117-ZHS.pdf
- 2017:https://somo.zehnle-server.de/mikulas-2017.jpg
- 2018: Rövidfilm-sorozat (nyersanyag, vágatlan, alacsony felbontású):
http://somo.zehnle-server.de/somo-weihnachten-2017.mp4
- 2019 (Húsvét): http://somo.zehnle-server.de/cig/cig-2019 – 04 – 21-husvet.jpg
Természetesen kezdetben én is kaptam segítséget tőletek és másoktól is, de ez évről évre csökkent, míg végül én finanszíroztam a teljes rózsaszín karácsonyi kampányt közel kétszáz cigány gyerek és egyrészük nagyszülei számára, amiről a helyi sajtó is beszámolt:
- 2020 http://somo.zehnle-server.de/mikulas-2020-hirek.pdf
Ezenkívül húsvétkor apró csokoládéajándékok, születésnapokra forintadományok voltak, egy évvel később pedig a sajtó további nagy ruhaadományozási kampányaimról is beszámolt:
- 2021: Az 1. oldalon a német fordításom és tördelésem látható, a 2. oldalon pedig az eredeti újságcikk PDF formában (a kép illusztráció):
http://somo.zehnle-server.de/sh-2021 – 12 – 09-rosa.pdf
Megjegyzés:
Kezdetben a kis Attila, aki akkor még valóban „kicsi“ volt, gyakran elkísért krampuszként a rózsaszín Mikulásos tevékenységeimre, és egy ideje már minden személyes születésnapi videómban szerepel egy kis kép róla:
- HU Születésnapi dalok magyar keresztnevekhez
- DE Születésnapi dalok német keresztnevekhez
A távollétem mint ellenállás az elmúlással szemben A „Kis Attilához“ írt és megzenésített szöveg és minden, amit megírtam, a lényeget, az érzelmi mélységet, és hosszú távú jelentőségét illetően is, értékesebb, mint egy félórás temetési szertartáson való részvétel, ahol a jelenlévők közül néhányan farizeus pózokban jelennek meg, anélkül, hogy valaha is belső, őszinte kapcsolatuk lett volna a családdal, vagy éppen megvetik, nem kedvelik őket, vagy egyszerűen nem tesznek eleget értük.
Az én indokaim, nem személyesen részt venni a temetésen, messzemenőek és olyan jellegűek, amelyek sokak számára szokatlanok, de nem érthetetlenek, és nem is természetellenesek – olyasmik, amelyeket ti valószínűleg nem tudtok, és nem is akartok megérteni.
Túl sok halálesetet éltem át életemben a közvetlen családomban:
- Az apám 50 évesen halt meg, 1980-ban (én 20 éves voltam, és nem ismertem, a berlini fal elválasztott),
- Az anyám 46 évesen, 1986-ban (én 26 éves voltam),
- A bátyám 57 évesen, 2006-ban (akivel csak a fal leomlása után találkoztam),
- Nagyszülők, nagynénik és más közeli hozzátartozók.
Ezekről a személyes családi eseményekről mind szövegben, mind zeneileg megemlékeztem az „In Memoriam“ című bónuszdalban az első albumom „Wünsche wider Widersprüche: DDR 1984/1“ számában 2024-ben. A dal a 12. és a 25. szám alatt szerepel ott, két változatban és három nyelven.
- BÓNUSZ „In Memoriam“, 12. szám (nyugodt verzió)
- BÓNUSZ „In Memoriam“, 25. szám (erőteljes verzió)
HU Kívánságok … NDK 1984/1
DE Wünsche wieder … DDR 1984/1
EN Desire against … GDR 1984/1
Minden veszteség arra tanított,
hogy a tegnapi és mai temetési szertartások merev formája nem feltétlenül humánus, mert arra kényszerítik az embert, hogy az elmúlás felé és a mély, sötét földbe tekintsen, ahelyett, hogy tisztelné és fenntartaná az eddig leélt földi életet. Bárki, aki becsületes, tudja: egy sírkő kevesebbet mond el egy emberről, mint ami a szavaiban, tetteiben és szellemében tovább él.
Elég bánatot viseltem el, elég sírt láttam már, ezért megfogadtam, hogy soha többé nem veszek részt személyesen temetésen, mivel itt csak az „élőket” temetik el, ami meglehetősen súlyosan károsítja a karmámat, mert a földi halált egy titokzatos átalakulás részének tekintem, amelyben az igazi lény tovább él, és életerejének hatása más és új módon bontakozik ki.
Így hát, egy ideje végül arra a következtetésre jutottam magamban:
1. Az érintett személy földi élete véget érhetett valamikor, de
2. a létezése folytatódik: a gondolatokban, az érzésekben, abban, amit róla tudunk, amit vele megtapasztaltunk, és amit megőriztünk belőle – és
3. számomra egy másik dimenzióban él tovább, ezért lenne ellentmondásos a sírnál való megjelenésem.
Mit értek ezalatt?
Az 1. ponttal kapcsolatban. Az élet valamikor véget ér, a természetes rend része, mert ahogy a nappal és az éjszaka követi egymást, úgy a földi elmúlás is elválaszthatatlan része az életnek. Nem pusztulás, hanem egy olyan út befejezése, amelyet a természet minden élőlény számára kijelölt.
A 2. ponttal kapcsolatban. A gondolatokban, érzésekben, emlékekben vagy abban, amit egy ember alkotott, a további létezés több mint puszta képzelet: Bizonyíték arra, hogy egy ember mások szívében tovább él, amíg nyomai, tettei és az, amit alkotott, bennük élnek.
3. A másik dimenzióban való folytatólagos élet azt jelenti, hogy az ember igazi lénye nincs a testhez kötve, mert egy magasabb rendű és természetes, téren és időn túli törvényszerűség törvényeit követi, és az „elhunyt” nem időzik a sírban, hanem csendben beleszövi jelenlétét azok szívébe, akik emlékeznek rá.
Számomra a temetés a feltételezett végső elmúlást jelenti, egy negatív szertartást, amely a halált helyezi előtérbe, és szó szerint eltörli maga mögött az embert. Az ilyen formák idegenek számomra, ellentmondanak a mindig pozitív gondolkodásmódomnak, sőt, ellentmondanak a természettörvényről alkotott felfogásomnak, amely az embert teljes egészében látja: olyan lényként, amely nemcsak megszületik és „meghal”, hanem szellemében örökké létezik.
Az örök közelség
Más élőlények is, amelyek közel állnak hozzám, –mint például az a hét kutya, amelyek 1995 körüli idők óta kísértek –, szintén csendesen élnek az emlékeimben. Hatan közülük már nincsenek velem fizikailag, de jelenlétük tovább él: gondolataimban, szívemben, közös utazásaink csendes emlékében, és most, 2025. január 11. óta (amikor Anja kutyám békésen elhunyt), zeneileg is a háromnyelvű dalomban:
🇭🇺 „Búcsú a hű társtól“
🇩🇪 „Abschied vom treuen Begleiter“
🇺🇸 „Farewell to the faithful companion“
Mind a hat verzió itt található:
🇭🇺 Búcsú a hű társtól
🇩🇪 Abschied vom treuen Begleiter
🇺🇸 Farewell to the faithful companion
Finom összhang alakul ki emberek és kutyák között, amely szavakkal kifejezhetetlenül megérinti a lelket. Ebben az összeforrottságban a természet ereje tükröződik, amelynek örök fennállása mindannyiunkat tovább viszi – téren és időn túlra, olyan dimenziókba, amelyek létezését sokan alig tudják elképzelni.
A „Búcsú a kis Attilától“ című dalom
Miért járok a saját utamon?
Nem búcsúzom el tucatnyi fekete ruhás rokon és körülöttük állók tekintete között, akik a hideg földbe merednek, és mintha hipnotizálva néznék a zárt koporsót… Nem búcsúzom el, hanem tiszteletemet fejezem ki ennek a embernek azzal, hogy emlékét életben tartom dalszövegekkel, zenével és alkotói tevékenységgel. Így teret adok neki léte folytatásához, nem csendes és halott emlékként, hanem élő, pozitív erőként, amelyet semmilyen negatív rituálé nem tud elfojtani, és amely számomra örökké tart.
Már napokkal a temetés előtt gyászoltam.
A 21 zenei változat – három nyelven (magyar, német, angol, mindegyikből hét variáció) – a mély és végtelen szomorúság kifejeződése, és tükrözi azt a mentális és érzelmi elkötelezettséget, amelyet ebbe fektettem – szívből. De ti csak fél órát voltatok a sírnál, és ennyi volt!
Így hát csendben kérdezem:
Ki gyászolt itt igazán, ki viselte el a mély szomorúságot türelemmel és kitartással, amely túlmutat a láthatón? Hamarosan senki sem fog emlékezni a részvételetekre; az ingyenes dalváltozataim örökre az interneten maradnak, és így örökre emlékeztetnek minket a „kis Attilára“!
Ezek a „kis Attilához“ írt dalváltozataim ezerszer értékesebbek számomra, mint a tegnapi temetési szertartás félórája, amely most már elmúlt, mert ahol az elmúlás egy szűk sírba van zárva, ott a zene teret nyit, amelyben a lény, annak szelleme és emléke tovább él – és a globális hálózatnak köszönhetően a „Búcsú a kis Attilától“ most az esemény színhelyén túl is visszhangzik világszerte és mindazok számára, akik ezt a zenét hallgatják.
A dallamba öltöztetett szavak nem pusztulnak el; lélegznek, hordozzák és elérik embertársaik szívét, még akkor is, ha évek telnek el.
Pontosan azért, mert életemben oly sok földi halálesetet éltem át a saját családomban, tudom: A hagyományos búcsú elsősorban a halálra irányítja figyelmünket, és ez csak gyötrő fájdalmat, ürességet, tanácstalanságot és a tehetetlenség nyomasztó érzését kelti. Kevésbé vigasztaló és inkább gyötrő emlékeket teremt, és merev formákba és rituálékba kényszerít minket, amelyek gyakran inkább a hiányára emlékeztetnek, mint magára a személyre.
Az én utam a pozitivitást helyezi előtérbe.
Már régóta nem akarom, hogy a földről eltávozott ember sírkővé és a halál időpontjává egyszerűsödjön, és fokozatosan feledésbe merüljön.
Zeneművészetemben ő mozgásban marad, nem rideg emlékként, hanem élő emlékeztetőként, és így marad meg számomra a „kis Attila“ nem a földön, hanem egy másik dimenzióban, ahol szabad, és nem köti tér vagy idő.
A földi elhunytakról alkotott érzelmeimet és emlékeimet a zenémben fejezem ki: a hangokban, a szavakban, a dallamokban. Igy őrzöm meg azt a teremtményt, akit „elveszettnek“ hiszünk, olyan módon, amely túlmutat a láthatatlanon, mert így továbbra is létezik, nem csendes emlékként, hanem élő jelenlétben, akit cselekedni látok, megérint és folyamatosan jelen van.
Az igazi természettörvény, amely szerint évek óta élek, nem ismer elmúlást, csak átalakulást, mert aki elmegy, az létének egy másik szakaszába lép, még ha az nem is itt van abban, amit általában földinek nevezünk. És amikor ott látom a „kis Attilát“ – szabadon, sértetlenül, a földi birodalom határain túl –, akkor az én utam az emberibb, még ha nem is felel meg a konvencionális képnek, és sokan ostobaságnak tekintik. Ez azonban a legcsekélyebb mértékben sem érint engem, mert szigorúan elutasítom, hogy a földi halált negatív fényben lássam, és ehelyett megőrzöm létezésének méltóságát és romlatlan erejét.
„A kis Attila” ereje soha nem múlik el,
mert valaki, aki minden valószínűség szerint – ahogy az orvosok születése után feltételezték – csak egy-két évig volt hivatott élni, mégis tizennégy évig élt, kimeríthetetlen erőt és energiát hordoz magában. Ez a fajta erő továbbra is fennáll és továbbra is működik, mint létezésének kifejeződése, bár nem földi módon, hanem olyan módon, ahogyan azt sokan aligha tudják elképzelni.
És így számomra a „kis Attila” tovább él – (az én) a mi gondolatainkban, minden szeretetünkben és mindabban, amit lénye bennünk hagyott. Ebben a szellemben szeretném most megosztani MINDENKIVEL dalom utolsó sorait:
„Viszlát, kis Attila…
Biztosan újra látjuk egymást…
azon a helyen,
ahol az időnek és a fájdalomnak már nincs helye.
Addig is élsz a gondolatainkban
és mindenben, amit a szívünkben megérintettél.
Viszlát, kis Attila…”
A dalom: „Búcsú a kis Attilától“
- Háromnyelvű dal a Bandcampen: »> itt …
- A fő gyászdal (HU) itt a YouTube-on
- Három nyelvű dalszöveg »> itt …
Die Beerdigung besiegelt nur das somatische Ende eines Menschen, doch niemand geht wirklich – es gibt Dimensionen, in denen er weiter fortbesteht.
Öffentliche Antwort zur ePost:
Am Do., 14. Aug. 2025 um 17:12 Uhr schrieb … <zim…ie@ymail.com>:
„Traurig das du nicht am Begräbnis warst“
„Liebes“,
ja, das ist wirklich traurig – für mich eher scheinheilig –,
daß Ihr Euch zur Beerdigung des „kleinen Attila“ überhaupt hingetraut habt. Es wundert mich, habt Ihr Euch beide doch vor einigen Jahren vollständig von der Familie losgesagt ohne ihnen je einen Grund zu nennen, mir habt Ihr ihn einmal genannt und der paßt nun wirklich gar nicht zu Eurem Dasein bei der Beerdigung, weshalb Eure Anwesenheit dort nicht nur den Anschein von Doppelzüngigkeit erweckt, sondern Ihr sie so in Reinform verkörpert habt.
Ihr habt vor Jahren jeden Kontakt zu ihnen komplett abgebrochen, weil Ihr es so wolltet – obwohl Ihr zuvor wirklich bei jeder Gelegenheit an deren Feiern bis tief in die Nächte teilgenommen habt. Bilder habe ich genug und es brauchte keinen Grund zusammen zu feiern, denn die Cigány feiern auch, wenn sich die noch so kleinste Gelegenheit dazu ergibt und erst recht, wenn Besuch kommt und man sich gut unterhält.
Es tut mir leid, aber diese Scheinheiligkeit und Verlogenheit ekelt mich schlichtweg an!
Besonders widerwärtig finde ich, daß einige (wohl auch Ihr) nur erschienen sind, um zu sehen und gesehen zu werden. Pfui! So viel charakterlose Selbstinszenierung und Geringschätzung verachte ich zutiefst.
Und dann auch noch mir Vorwürfe machen zu wollen, ist an Dreistigkeit kaum zu überbieten, denn ich habe bis heute (auch wenn ich seit zwei Jahren nicht mehr im Ort lebe) den Kontakt ununterbrochen gehalten und die Familie mit ihrem „kleinen Attila“ weiterhin kräftig unterstützt.
Wieso interessiert Euch das überhaupt?
Für mich ist das absurd – um nicht, oder gerade deshalb, hinterfotzig zu sagen –, zumal Ihr auch zu mir den Kontakt plötzlich und ohne Erklärung abgebrochen habt. Ich habe sehr wohl bemerkt, wie Ihr in der Vergangenheit hinter wackelnden Gardinen standet und genau wußtet, daß ich vor der Tür stehe, mich aber nicht hereingelassen habt, obwohl ich (zwei Mal zu Weihnachten) Euch nur einen Besuch mit kleinen Geschenken abstatten wollte, um mich so mit Aufmerksamkeiten zu bedanken, denn einst habt Ihr meine rosa Weihnachtsmann-Aktionen ja auch tatkräftig unterstützt..
Ganz sicher passiert das (ein Besuch bei Euch) NIE wieder.
Ich trenne mich bis zum Jahresende endgültig von allem und allen Menschen, was und die meinem Karma nicht gut tun.
Beerdigung eines „Lebendigen“
Daß ich nicht anwesend war, liegt an Gründen, die in Tiefen wurzeln zu finden sind, die den meisten von Euch wohl für immer verborgen bleiben. Nur wer bereit ist, über die Oberfläche des Alltäglichen hinauszublicken, kann sie erfassen, denn dazu erfordert es mehr Geist und völlig andere Gedankengänge, als viele aufzubringen bereit sind, um so nicht nur in die verborgenen Höhen menschlicher Existenz zu schauen, sondern sie dort auch wirklich zu erkennen und für sich zu (ver)werten.
Ich habe in sieben Jahren als einziger Fremder in Somogyszentpál mehr getan – und nicht nur für diese Cigány-Familie, sondern für ALLE – als all die anderen scheinheiligen (zirka einhundert) Deutschen, Österreicher und sonstigen Ausländer hier zusammengenommen. Und ich maße mir an, daß dies für den gesamten Anteil von 27,5 % der ansässigen Cigány im Ort gilt, vor allem was meine rosa Weihnachtsmann-Aktion, beginnend 2016 betraf:
- 2016: http://somo.zehnle-server.de/030117-ZHS.pdf
- 2017: https://somo.zehnle-server.de/mikulas-2017.jpg
- 2018: Kurze Filmsequenz (Rohmaterial, unbearbeitet, nur kleine Auflösung):
http://somo.zehnle-server.de/somo-weihnachten-2017.mp4
- 2019 (Ostern): http://somo.zehnle-server.de/cig/cig-2019 – 04-21-husvet.jpg
Natürlich anfänglich auch mit Eurer und anderer Hilfe, doch diese wurde von Jahr zu Jahr immer geringer, bis ich letztlich für annähernd zweihundert Cigány-Kinder und teils deren Großeltern die komplette rosa Weihnachtsaktion finanziell stemmte und die hiesige Presse berichtete darüber:
- 2020 http://somo.zehnle-server.de/mikulas-2020-hirek.pdf
Hinzu kamen aber auch noch kleine Schokogaben zu Ostern, Forintspenden zu Geburtstagen und die Presse berichtete ein Jahr später ebenfalls über meine zusätzlichen großen Kleiderspenden-Aktionen:
- 2021: Seite 1 die deutsche Übersetzung und Layout von mir und auf Seite 2 der PDF der Originalzeitungsartikel (mit falschem Bild):
http://somo.zehnle-server.de/sh-2021 – 12-09-rosa.pdf
Anmerkung:
Am Anfang begleitete mich der damals noch wirklich „kleine Attila“ oft als Wichtel bei meinen rosa Weihnachtsmann-Aktionen und ein Bild davon habe ich bereits seit geraumer Zeit in allen meinen persönlichen Geburtstagsvideos jeweils klein integriert:
- HU Geburtstagslieder zu Ungarischen Vornamen
- DE Geburtstagslieder zu Deutschen Vornamen
Meine Abwesenheit als Widerstand gegen das Ende
Der Text und alles, was ich zum „kleinen Attila“ schrieb und musikalisch gestaltete, ist in seiner Essenz und in seiner tieferen und langfristigen Bedeutung mehr wert, als einem halbstündigen Begräbnis beizuwohnen, auf dem ein Teil der Anwesenden in pharisäischer Pose erscheinen, ohne je einen innerlich-ehrlichen Bezug zu der Familie gehabt zu haben oder diese eben verachten, degoutieren oder einfach nur nicht Genüge tun.
Meine Gründe, nicht persönlich an der Beerdigung teilzunehmen, sind weitreichend und von einer Natur, die für viele zwar ungewöhnlich erscheint, aber weder unverständlich noch unnatürlich ist – etwas, das Ihr wohl nicht verstehen und auch nicht erfassen könnt und wollt.
Ich habe in meinem Leben zu viele Tode im engeren Kreis meiner Familie erfahren:
- Vater mit 50 Jahren 1980 (ich war 20 und kannte ihn durch die Mauer getrennt nicht),
- Mutter mit 46 Jahren 1986 (ich war 26),
- Bruder mit 57 Jahren 2006 (den ich erst mit dem Mauerfall kennen lernen konnte),
- Großeltern, Tanten und andere nahe Angehörige.
Diese eigenen familiären Ereignisse habe ich 2024 in meinem ersten Album „Wünsche wider Widersprüche: DDR 1984/1“ im Bonus-Lied „In Memoriam“ textlich und musikalisch zum Gedenken gestaltet. Es ist dort unter den Titelnummern 12 und 25 in zwei Versionen und drei Sprachen enthalten.
- BONUS „In Memoriam“, Titel 12 (ruhige Version)
- BONUS „In Memoriam“, Titel 25 (kraftvolle Version)
HU Kívánságok … NDK 1984/1
DE Wünsche wieder … DDR 1984/1
EN Desire against … GDR 1984/1
Jeder Verlust hat mich gelehrt,
daß die starre Form gestriger und heutiger Bestattungsriten nicht unbedingt menschlich ist, denn sie zwingen den Blick auf das Ende und in die tiefe dunkle Erde zu blicken, statt das bisherige irdische Leben zu ehren und aufrecht zu erhalten. Wer ehrlich ist, weiß: Ein Grabstein sagt weniger über einen Menschen als das, was von ihm in Wort, Tat und Geist fortlebt.
Ich habe genug Trauer getragen, genug Gräber gesehen und darum habe ich mir geschworen, persönlich keiner Beerdigung mehr beizuwohnen, da hier doch nur „Lebende“ beerdigt werden, was meinem Karma eher massiv schadet, denn ich betrachte das irdische Gehen als Teil eines geheimnisvollen Wandels, in dem das wahre Wesen weiterlebt und die Wirkung seiner Lebenskraft sich auf andere und neue Weise entfaltet.
Und so schlußfolgerte ich vor geraumer Zeit letztlich für mich:
1. Das irdische Leben des Betroffenen mag irgendwann zu Ende gegangen sein, doch
2. sein Dasein besteht fort: in Gedanken, in Gefühlen, in dem, was man von ihm weiß, mit ihm erlebt hat und was man von ihm bewahrt – und
3. für mich lebt derjenige in einer anderen Dimension weiter, weshalb mein Erscheinen an einem Grabe ein Widerspruch in sich wäre.
Was meine ich damit?
Zu 1. Daß das Leben irgendwann endet, ist Teil der natürlichen Ordnung, denn wie sich Tag und Nacht einander ablösen, so gehört auch des irdische Weggehen untrennbar zum Leben. Es ist nicht Zerstörung, sondern Vollendung eines Weges, den die Natur für alles Lebende vorgesehen hat.
Zu 2. Das Fortbestehen in Gedanken, Gefühlen, Erinnerungen oder in dem, was ein Mensch geschaffen hat, ist mehr als bloße Vorstellung: Es ist der Beweis, daß ein Mensch in den Herzen anderer weiterlebt, solange seine Spuren, sein Tun und sein Geschaffenes in uns lebendig bleiben.
Zu 3. Das Weiterleben in einer anderen Dimension bedeutet, daß das wahre Wesen eines Menschen nicht an den Körper gebunden ist, denn es folgt den Gesetzen einer höheren und natürlichen Regelmäßigkeit, jenseits von Raum und Zeit und der „Verstorbene“ verweilt nicht im Grabe, sondern webt still und leise seine Präsenz in das Geflecht der Herzen derjenigen weiter, die an ihn denken.
Für mich bedeutet eine Beerdigung das vermeintlich endgültige Ende, ein negativer Ritus, der den Tod in den Vordergrund stellt und den Menschen dahinter im wahrsten Sinne des Wortes auslöscht. Solche Formen sind mir fremd, widersprechen mein immer positives Denken, ja, sie widersprechen meinem Verständnis von Naturrecht, das den Menschen in seiner Ganzheit sieht: als Wesen, das nicht nur geboren wird und „stirbt“, sondern in allen seinen Wirkungen weiter besteht und das für ewig.
Die unvergängliche Nähe
Auch andere Lebewesen in meiner Nähe, wie die sieben Hunde, die mich seit etwa 1995 bis heute begleiteten, leben still in meinem Gemüt weiter. Sechs von ihnen sind nicht mehr physisch bei mir, doch ihre Präsenz lebt fort: in meinen Gedanken, in meinem Herzen, in der stillen Erinnerung an unsere gemeinsamen Wege und nun seit dem 11. Januar 2025 (als meine Anja friedlich einschlief) musikalisch weiter: in meinem dreisprachigen Lied
🇭🇺 Búcsú a hű társtól
🇩🇪 Abschied vom treuen Begleiter
🇺🇸 Farewell to the faithful companion
Alle sechs Versionen hier:
🇭🇺 Búcsú a hű társtól
🇩🇪 Abschied vom treuen Begleiter
🇺🇸 Farewell to the faithful companion
Zwischen Mensch und Hunden entsteht eine leise Verständigung, die jenseits von Worten die Seele berührt. In dieser Verbundenheit spiegelt sich die Kraft der Natur und ihr ewiges Fortbestehen trägt uns alle weiter – über Raum und Zeit hinaus, in jene Dimensionen, deren Existenz viele sich kaum vorstellen können.
Mein Lied „Abschied vom kleinen Attila“
Warum gehe ich meinen eigenen Weg?
Ich nehme Abschied nicht zwischen starren Blicken Dutzender schwarz gekleideter Angehörige und dessen Umfeld, die in das kalte Erdreich starren und wie hypnotisiert auf den geschlossenen Sarg sehen … ich nehme keinen Abschied, sondern zolle diesem Menschen meinen Respekt, indem ich sein Andenken in Texte, in Musik und durch schöpferisches Tun lebendig halte. So gebe ich ihm Raum, weiterzuwirken und das nicht als stumme und tote Erinnerung, sondern als lebendige positive Kraft, die kein negatives Ritus ersticken kann und für mich ewigen Fortbestand hat.
Schon Tage vor der Beerdigung habe ich getrauert.
Die 21 Musikversionen – in drei Sprachen (HU, DE, EN) mit je sieben Fassungen, sind Ausdruck tiefer und unendlicher Betroffenheit und spiegeln meinen mentalisch-emotionalen Einsatz wider, den ich dafür – von Herzen kommend – aufgebracht habe. Ihr aber wart nur eine halbe Stunde am Grab und das war´s!
So frage ich still:
Wer hat hier wirklich getrauert, wer hat die tiefe Traurigkeit mit Geduld und Ausdauer getragen, die über das Sichtbare hinausreichen wird? An Eurer Teilnahme wird sich schon bald keiner mehr Erinnern, meine kostenfreien Liedversionen werden durch das Internet ewig bleiben und somit immerwährend an den „kleinen Attila“ erinnern!
Diese meine Liedversionen für den „kleinen Attila“ haben für mich tausendmal mehr Wert als jene unterdessen bereits vergangene halbe Stunde des gestrigen Beerdigungsrituals, denn wo man in der Enge eines Grabes das Ende besiegelt, öffnet die Musik einen Raum, indem das Wesen, sein Geist und die Erinnerung an ihn weiterlebt – und dank des Weltnetzes erklingt der „Abschied vom kleinen Attila“ nun über den Ort des Geschehens hinaus und ertönt weltweit und für alle, die diese Musik hören werden.
Worte, die in Klänge gekleidet sind, gehen nicht unter, sie atmen, sie tragen und erreichen Herzen auch dann Mitmenschen, wenn Jahre vergangen sind.
Gerade weil ich in meinem Leben so viele irdische Ableben in der eigenen Familie erlebt habe, weiß ich: Der herkömmliche Abschied richtet den Blick vor allem auf den Tod und das verursacht nur leidvollen Schmerz, Leere, Ratlosigkeit und das bedrückende Gefühl von Ohnmacht, es erzeugt Erinnerungen, die weniger trösten und sehr quälen und zwingt in starre Formen und Rituale, die oft mehr an den Verlust als an den Menschen selbst erinnern.
Mein Weg gibt der Positivität den Vorrang.
Ich will schon lange nicht mehr, daß ein irdisch gegangener Mensch nur auf einem Grabstein und ein Datum reduziert und nach und nach vergessen wird.
In meiner (Ton)-Kunst bleibt er in Bewegung, nicht als kalte Erinnerung, sondern als lebendiges Andenken und nur so bleibt der „kleine Attila“ für mich nicht in der Erde, sondern in einer anderen Dimension, wo er frei und nicht gebunden an Raum oder Zeit ist.
Ich drücke meine Emotionen und die Erinnerungen an den irdisch Dahingegangenen in meiner Musik aus: in den Klängen, in den Worten, in den Melodien. So bewahre ich das Wesen, das wir „verloren“ zu haben glauben, auf eine Weise, die über das (Un)Sichtbare hinausreicht, denn so existiert er weiter, nicht als stumme Erinnerung, sondern als lebendige Präsenz, die wirkt, berührt und fortbesteht.
Das wahre Naturrecht, nach dem ich seit Jahren lebe, kennt kein Ende, sondern nur Wandlung, denn wer geht, tritt in einen anderen Abschnitt seines Daseins, auch wenn es nicht hier ist, was wir gemeinhin irdisch nennen. Und wenn ich den „kleinen Attila“ dort sehe – frei, unverletzt, jenseits der Grenzen des Terrestrischen –, dann ist mein Weg der menschlichere, auch wenn er nicht dem herkömmlichen Bild entspricht und von vielen als Spinnerei abgetan wird. Das berührt mich jedoch in keiner Weise, denn ich weigere mich strikt, den irdischen Tod in einem negativen Licht zu sehen und bewahre stattdessen die Würde und die unvergängliche Kraft seines Seins.
Diese Kraft des „kleinen Attila“ erlischt nicht,
denn wer nach aller Wahrscheinlichkeit – wie es die Ärzte nach der Geburt annahmen – nur ein oder zwei Jahre leben sollte und dennoch vierzehn Jahre erlebte, trägt eine unerschöpfliche Kraft und Energie in sich. Sie bleibt bestehen und wirkt fort, als Ausdruck seines zwar nicht irdischen, aber fortdauernden Daseins selbst und das auf eine Weise, wie es sich viele kaum vorstellen können.
Und so lebt für mich der „kleine Attila“ weiter – in meinen (unseren) Gedanken, in unserer aller Liebe und in allem, was sein Wesen in uns hinterlassen hat. In diesem Geist möchte ich nun die letzten Zeilen aus meinem Lied mit ALLEN teilen:
„Auf Wiedersehen, kleiner Attila …
wir sehen uns ganz gewiß wieder …
an jenem Ort,
wo Zeit und Schmerz keinen Platz mehr haben.
Bis dahin lebst Du in unseren Gedanken
und in all dem weiter,
was Du in unseren Herzen berührt hast.
Auf Wiedersehen, kleiner Attila …“
Mein Lied: „Abschied vom kleinen Attila“
- Dreisprachen-Lied auf Bandcamp: »> hier …
- Das Haupttrauerlied (HU) hier auf Youtube
- Zum Liedtext in drei Sprachen » > hier …
Rosa von Zehnle úr
Ùjudvar, 2025.08.14
https://175er-verlag.org/.recherchiert/archive/5903
https://1956-hirek.org/5903
Views: 46