🇭🇺 Magyarország húsvétja 🇩🇪 Ungarns Osterfest 🇺🇸 Hungary’s Easter

🇭🇺 Békés húsvé­tot min­denk­inek!
🇩🇪 Allen ein ruhiges Oster­fest!
🇺🇸 Hap­py East­er to every­one!

🇭🇺 A mag­yar szabad­ságharc a hajthatat­lan ellenál­lás példá­ja, ame­ly a mai napig a nemzeti erő és elszántság szim­bóluma.

A cár masszív segít­sége nélkül Mag­yarország legyőzhette vol­na a Hab­s­bur­gokat, mert a a mag­yar har­cosokat űzte a töretlen szabad­sá­gakarat, Ausztriát pedig a vereség szélére sodor­ta. Lehet, hogy a kézc­sók leg­endá­ja kitalált, de jól szem­lél­teti, hogy a Hab­s­burg Biro­dalom­nak men­nyi min­den­nek kel­lett alávet­nie magát Varsóban, hogy meg­fordít­sa a széljárást. Az 1849-től az 1867-es kiegyezésig tartó események azt mutatják, hogy Mag­yarország szu­v­eren­itási törekvését végül nem törték meg, hanem a Hab­s­bur­gokat kénysz­erítette arra, hogy felis­mer­jék annak jelen­tőségét.

Miről szól ez a fel­j­e­gyzés?
A cikk Her­mann Róbert történel­mi tanul­mányát tar­tal­maz­za arról az állítóla­gos jelen­etről, amely­ben I. Fer­enc József császár 1849-ben Varsóban kezet csókolt I. Mik­lós orosz cár­nak. A tanul­mány a for­rá­sokat elemzi, és kimu­tat­ja, hogy mag­yar leg­endáról van szó, ame­ly csak a XX. század­ban keletkezett. A leg­en­da történeti művek fél­reértelmezésén ala­pul, míg osztrák vagy orosz for­rá­sok­ból nincs bizonyíték.
Ere­de­ti cikk:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Kérem Fel­séged szíves engedelmét, hogy megc­sókol­has­sam a kezét!“)

Az én értékelésem:
Her­mann Róbert a kézc­sók leg­endáját történelmi­leg mega­lapozat­lannak tart­ja, amit meg­győzően bizonyít is. Meg­mu­tat­ja, hogy a történet fél­reértelmezésen ala­pul, és később önál­ló életet élt. Mód­sz­eres for­ráskri­tiká­ja ala­pos, és azt mutat­ja, hogy a kora­beli tudósítá­sok­ban nem talál­ható utalás ilyen mega­lázkodás­ra. A tanul­mány jó példá­ja az aprólékos történeti kutatás­nak és a történel­mi mítoszok kri­tikai kezelésének.

I.Ferenc József császár I.Miklós cár­nak adott állítóla­gos kézc­sók­ja a mag­yar történetírás­ban széles kör­ben elter­jedt történel­mi leg­en­da, ame­lyenek aprólékos elemzését Her­mann Róbert ala­pos kutatás után készítette el. A mű közpon­ti kérdése az, hogy ez a szim­bo­likus mega­lázkodási aktus valóban megtörtént‑e, vagy egy később felmerült torz nar­ratíván ala­pul. Her­mann meg­győzően mutat­ja be, hogy ninc­senek meg­bízható kora­beli for­rá­sok, ame­lyek doku­men­tál­nák a kézc­sókot. A történet inkább egy mag­yar történész hibás értelmezéséből fakadt, amit aztán kri­tikát­lanul megis­métel­tek a későb­bi munkák­ban.

A (kitalált) kézc­sók szim­bo­likus jelen­tése
Ha a kézc­sók valóban megtörtént vol­na, annak mély szim­bo­likus jelen­tése lett vol­na. A 19. száza­di monar­chikus Európában a kézc­sók nem­c­sak az udvari­asság gesz­tusa volt, hanem az alázat, az engedelmesség és a hála jele is.

Ebben a konkrét össze­füg­gés­ben Fer­enc József ilyen cse­lekedet­tel fejezhette ki háláját Oros­zország­nak az 1848/49-es szabad­sághar­c­ba való katon­ai bea­vatkozásáért. A Hab­s­bur­gok egzisz­ten­ciális vál­ság­gal szem­besül­tek, miv­el a mag­yar for­radalom súlyosan veszé­lyeztette a Mag­yar Királyság felet­ti ural­mukat. Csak 200 000 orosz katona közreműködésév­el lehetett fen­ntar­tani az osztrák ural­mat.

A (fik­tív) kézc­sók az orosz fennhatóság elis­merése lett vol­na, és annak beis­merése, hogy a Hab­s­burg Biro­dalom nem tudott vol­na fen­n­marad­ni a cári monar­chia támo­gatása nélkül. Ennek azon­ban diplomá­ci­ai következményei let­tek vol­na, hiszen Ausz­tria, bár igénybe vett orosz segít­séget, nem akart tartósan Szent­péter­vártól függeni. Egy ilyen nyil­vános behó­dolás poli­tikailag prob­lematikus lett vol­na, különös tek­in­tet­tel az euró­pai erővis­zonyokra, miv­el Anglia és Fran­ciaország szkep­ti­ciz­mus­sal tek­in­tett az orosz bea­vatkozás­ra Közép-Európában.

Történel­mi valóság és a leg­en­da létre­jötte
Her­mann bemu­tat­ja, hogy a kézc­sók történetét csak a 20. század ele­jén ter­jesztet­ték a mag­yar történészek. Hodin­ka Antal könyvének fél­reértelmezése révén került be a tudományos iro­dalom­ba. A későb­bi történészek anélkül fogadták el az állítást, hogy kri­tiku­san megkérdő­jelezték vol­na. Valójában azon­ban ninc­senek osztrák vagy orosz for­rá­sok, ame­lyek doku­men­tál­nák ezt az esetet. Inkább úgy tűnik, hogy a nar­ratí­va egy másik történel­mi epizód­dal fonó­dott össze: 1849 májusában Bern­hard Cabo­ga osztrák tábor­nok Varsóban tér­dre esett Paske­vich orosz tábor­nagy előtt, kezet csókolt neki, és katon­ai segít­ségért könyörgött. Ez a jelenet későb­bi zűrzavar miatt kerül­hetett át Fer­enc Józse­fre.

Továb­bi érdekesség a Hab­s­burg Biro­dalom mag­yar felfogása. A kézc­sók leg­endá­ja egy kései kísér­let­nek tekinthető, hogy Fer­enc József viselkedését különösen mega­lázó szín­ben tüntessék fel.. Mag­yar szem­mel nézve a cár előt­ti szim­bo­likus térdelés a rend­kívüli gyengeség kife­jeződése és a mag­yar szabad­ságharc lev­erésének ára.

Összegzés
Her­mann rés­zletes for­ráskri­tiká­val, meg­győzően cáfol­ja a kézc­sók leg­endáját. A tanul­mány bemu­tat­ja, hogy a történel­mi mítoszok hogyan keletkeznek, és hogyan tudnak rögzül­ni a sza­kiro­dalom­ban való ismételt átvétel­lel. Az 1849-es állítóla­gos kézc­sók példá­ja annak, hogy a történelem nem­c­sak tények­ből áll, hanem nar­ratívák­ból és poli­tikai értelmezések­ből is. Ha Fer­enc József valóban kezet csókolt vol­na Mik­lós­nak, az példát­lan diplomá­ci­ai behó­dolás lett vol­na – de éppen ezért tűnik valószínűtlen­nek a történet. Az a tény, hogy nincs kora­beli bizonyíték, egyértelműen jelzi, hogy ez egy később mega­lko­tott leg­en­da.

Nincs leg­en­da de:
A mag­yar szabad­ságharc és történel­mi jelen­tősége
Her­mann Róbert tanul­mánya nem­c­sak a történel­mi mítoszok keletkezését és ter­jedését mutat­ja be, hanem egy sokkal mélyebb igazsá­got is feltár: orosz bea­vatkozás nélkül a Hab­s­burg Biro­dalom nem tud­ta vol­na lev­erni a mag­yar szabad­sághar­cot 1848/49-ben. A mag­yar had­sereg har­cban erős­nek, straté­giailag képzettnek és szabad­ságvá­gyában rendí­thetetlen­nek bizonyult. A fiatal Fer­enc József császár és had­serege olyan bizony­ta­lan katon­ai helyzetbe került, hogy kényte­len volt az orosz cár segít­ségét kérni. Az, hogy ez megtörtént, a mag­yar szabad­ság­moz­ga­lom ere­jének néma beis­merése.

A kézc­sók mítosza talán kitalált, de a mögötte meghúzódó történel­mi valóság annál lenyűgözőbb: Mag­yarország Euró­pa egyik leghatal­masabb monar­chiáját tud­ta annyi­ra desta­bi­lizál­ni, hogy csak hatal­mas külföl­di bea­vatkozás­sal tud­ta meg­menteni magát. Ez nem­c­sak a mag­yarság elszántságát, hanem katon­ai és poli­tikai jelen­tőségét is hangsú­ly­oz­za. A későb­bi, 1867-es kiegyezés, ame­ly a Hab­s­burg Biro­dal­mat Ausz­tria-Mag­yarország ket­tős monar­chiává alakí­tot­ta, végső soron e mag­yar erő megkésett elis­merése volt. A Hab­s­bur­gok felis­merték, hogy Mag­yarorszá­got nem tudják tartósan elny­omni, hanem kényte­lenek a koop­er­atív megoldást válasz­tani.

Ez a tény fontos tanul­ság a mai fiat­alok számára: az emberek szabad­ságvá­gya még az elsöprő ellen­feleket is szoron­gath­at­ja. Mag­yarország bebi­zonyí­tot­ta, hogy hiá­ba van szá­mos hátránya, van ere­je kihar­col­ni független­ségét.

Az 1848/49-es szabad­ságharc nem volt hiábavaló – mega­lapoz­ta a későb­bi mag­yar befolyást a monar­chián belül, for­mál­ta a nemzeti önbizal­mat. Ez azt mutat­ja, hogy a bátorság, az elszántság és a saját erőbe vetett hit még a lát­szólag túlerőben lévő ellen­felekkel is elbír.

Leg­mé­lyebb köszönetemet fejezem ki Her­mann Róbert pro­fess­zor úrnak ezért az éleslátású esszéért, ame­ly szem­lélete­sen mutat­ja min­da­zok­nak, akik hűvös távol­ság­tartás­sal szem­lé­lik a mag­yar szabad­ságsz­eretetet, hogy az évszázadokon át for­ró mag­yar vérként lük­tet – rendí­thetetlenül, szelídí­thetetlenül, ki nem száradóan. Mag­yarország soha nem hagy­ta kiszárad­ni ezt az élet­for­rást, hanem hősei mindig szívvel és lélekkel táplálták.

Az ere­de­ti esszé itt talál­ható:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Kérem a szíves engedelmüket, hogy csókol­has­sam Fel­séged kezét!“)

🇩🇪 Der ungarische Frei­heit­skampf bleibt ein Beispiel für unbeugsamen Wider­stand, das bis heute als Sym­bol nationaler Stärke und Entschlossen­heit dient.

Ohne die mas­sive Hil­fe des Zaren hätte Ungarn die Hab­s­burg­er besiegen kön­nen, denn der unge­broch­ene Frei­heitswille trieb die ungarischen Kämpfer an und brachte Öster­re­ich an den Rand der Nieder­lage. Die Leg­ende des Hand­kuss­es mag fik­tiv sein, doch sie verdeut­licht, wie sehr sich das Hab­s­burg­er­re­ich in Warschau unter­w­er­fen mußte, um das Blatt zu wen­den. Die Ereignisse von 1849 bis zum Aus­gle­ich von 1867 zeigen, daß Ungar­ns Sou­veränitätsstreben let­ztlich nicht gebrochen wurde – vielmehr zwang es die Hab­s­burg­er zur Anerken­nung sein­er Bedeu­tung.

Worum geht es in diesen Beitrag?
Der Beitrag enthält eine his­torische Unter­suchung von Róbert Her­mann über die ange­bliche Szene, in der Kaiser Franz Joseph I. dem rus­sis­chen Zaren Niko­laus I. im Jahr 1849 in Warschau die Hand küßte. Die Studie analysiert die Quel­len­lage und zeigt auf, daß es sich um eine ungarische Leg­ende han­delt, die erst im 20. Jahrhun­dert ent­stand. Die Leg­ende basiert auf ein­er Fehlin­ter­pre­ta­tion his­torisch­er Werke, während es keine Belege in öster­re­ichis­chen oder rus­sis­chen Quellen gibt.
Orig­i­nalauf­satz:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Ich bitte um die Erlaub­nis, Eur­er Majestät die Hand zu küssen!“)

Meine Rezen­sion:
Róbert Her­mann ent­larvt überzeu­gend die Leg­ende des Hand­kuss­es als his­torisch unbelegt. Er zeigt, daß die Geschichte auf ein­er Fehlin­ter­pre­ta­tion beruht und sich später verselb­ständigte. Seine method­is­che Quel­lenkri­tik ist gründlich und belegt, daß in zeit­genös­sis­chen Bericht­en kein­er­lei Hin­weise auf einen solchen Akt der Unter­w­er­fung zu find­en sind. Die Studie ist ein gutes Beispiel für akribis­che Geschichts­forschung und den kri­tis­chen Umgang mit his­torischen Mythen.

Róbert Her­manns Unter­suchung zum ange­blichen Hand­kuß von Kaiser Franz Joseph I. gegenüber Zar Niko­laus I. ist eine akribis­che Analyse ein­er his­torischen Leg­ende, die in ungarisch­er Geschichtss­chrei­bung weit ver­bre­it­et ist. Die zen­trale Frage der Arbeit ist, ob dieser sym­bol­is­che Akt der Unter­w­er­fung tat­säch­lich stat­tfand oder ob er auf ein­er später ent­stande­nen, verz­er­rten Erzäh­lung beruht. Her­mann zeigt überzeu­gend, daß es keine ver­läßlichen zeit­genös­sis­chen Quellen gibt, die den Hand­kuß bele­gen. Vielmehr ent­stand die Geschichte aus ein­er fehler­haften Inter­pre­ta­tion eines ungarischen His­torik­ers, die sich dann in späteren Werken unkri­tisch wieder­holte.

Sym­bol­is­che Bedeu­tung des Hand­kuss­es (fik­tiv)
Wäre der Hand­kuß tat­säch­lich erfol­gt, hätte er eine tief­greifende sym­bol­is­che Bedeu­tung gehabt. Im monar­chis­chen Europa des 19. Jahrhun­derts war der Hand­kuß nicht nur eine Geste der Höflichkeit, son­dern auch ein Zeichen der Demut, der Unter­w­er­fung und des Dankes. In diesem spez­i­fis­chen Kon­text hätte Franz Joseph mit einem solchen Akt seine Dankbarkeit für die mil­itärische Inter­ven­tion Ruß­lands im ungarischen Unab­hängigkeit­skrieg 1848/49 aus­drück­en kön­nen. Die Hab­s­burg­er standen vor ein­er exis­ten­ziellen Krise, da die ungarische Rev­o­lu­tion ihre Herrschaft über das Kön­i­gre­ich Ungarn ern­sthaft bedro­hte. Nur durch das Ein­greifen von 200.000 rus­sis­chen Sol­dat­en kon­nte die öster­re­ichis­che Herrschaft aufrechter­hal­ten wer­den.

Der (fik­tive) Hand­kuß wäre also eine Anerken­nung der rus­sis­chen Vor­ma­cht­stel­lung gewe­sen und ein Eingeständ­nis, daß das Hab­s­burg­er­re­ich ohne die Unter­stützung der Zaren­monar­chie nicht über­lebens­fähig gewe­sen wäre. Dies hätte allerd­ings diplo­ma­tis­che Fol­gen gehabt, da Öster­re­ich sich zwar der rus­sis­chen Hil­fe bedi­ente, aber keine dauer­hafte Abhängigkeit von St. Peters­burg einge­hen wollte. Beson­ders in Hin­blick auf die europäis­che Macht­bal­ance wäre ein solch öffentlich­er Unter­w­er­fungsakt poli­tisch prob­lema­tisch gewe­sen, da Eng­land und Frankre­ich skep­tisch auf die rus­sis­che Ein­mis­chung in Mit­teleu­ropa blick­ten.

His­torische Real­ität und die Entste­hung der Leg­ende
Her­mann zeigt auf, daß die Geschichte vom Hand­kuß erst Anfang des 20. Jahrhun­derts durch ungarische His­torik­er ver­bre­it­et wurde. Sie wurde durch eine Fehlin­ter­pre­ta­tion eines Buch­es von Antal Hodin­ka in die wis­senschaftliche Lit­er­atur einge­führt. Spätere His­torik­er über­nah­men die Behaup­tung, ohne sie kri­tisch zu hin­ter­fra­gen. Tat­säch­lich gibt es jedoch kein­er­lei öster­re­ichis­che oder rus­sis­che Quellen, die diesen Vor­fall bele­gen. Vielmehr scheint sich die Erzäh­lung mit ein­er anderen his­torischen Episode ver­mis­cht zu haben: Im Mai 1849 fiel der öster­re­ichis­che Gen­er­al Bern­hard Cabo­ga in Warschau vor dem rus­sis­chen Feld­marschall Paske­vich auf die Knie, küßte dessen Hand und fle­hte um mil­itärische Hil­fe. Diese Szene kön­nte durch spätere Ver­wech­slun­gen auf Franz Joseph über­tra­gen wor­den sein.

Ein weit­er­er inter­es­san­ter Aspekt ist die ungarische Wahrnehmung des Hab­s­burg­er­re­ichs. Die Leg­ende des Hand­kuss­es kön­nte als nachträglich­er Ver­such gese­hen wer­den, das Ver­hal­ten von Franz Joseph in einem beson­ders erniedri­gen­den Licht darzustellen. Ein sym­bol­is­ch­er Kniefall vor dem Zaren wäre aus ungarisch­er Per­spek­tive ein Aus­druck äußer­ster Schwäche und der Preis für die Zer­schla­gung des ungarischen Frei­heit­skampfes.

Resümee
Her­mann wider­legt mit ein­er detail­lierten Quel­lenkri­tik überzeu­gend die Leg­ende des Hand­kuss­es. Die Unter­suchung zeigt, wie his­torische Mythen entste­hen und sich durch wieder­holte Über­nah­men in der Fach­lit­er­atur ver­fes­ti­gen kön­nen. Der ange­bliche Hand­kuß von 1849 ist ein Beispiel dafür, wie Geschichte nicht nur aus Fak­ten, son­dern auch aus Nar­ra­tiv­en und poli­tis­chen Inter­pre­ta­tio­nen beste­ht. Hätte Franz Joseph tat­säch­lich Niko­laus’ Hand geküßt, wäre dies ein beispiel­los­er diplo­ma­tis­ch­er Akt der Unter­w­er­fung gewe­sen – aber ger­ade deshalb erscheint die Geschichte unwahrschein­lich. Die Tat­sache, daß es keine zeit­genös­sis­chen Belege gibt, spricht ein­deutig dafür, daß es sich um eine nachträglich kon­stru­ierte Leg­ende han­delt.

Keine Leg­ende ist aber:
Der ungarische Frei­heit­skampf und seine his­torische Bedeu­tung
Die Unter­suchung von Róbert Her­mann zeigt nicht nur die Entste­hung und Ver­bre­itung his­torisch­er Mythen, son­dern macht auch eine viel tief­ere Wahrheit deut­lich: Ohne die rus­sis­che Inter­ven­tion hätte das Hab­s­burg­er­re­ich den ungarischen Frei­heit­skampf von 1848/49 nicht nieder­schla­gen kön­nen. Die ungarische Armee hat­te sich als kampf­s­tark, strate­gisch geschickt und uner­schüt­ter­lich im Frei­heitswillen erwiesen. Der junge Kaiser Franz Joseph war mit sein­er Armee mil­itärisch in ein­er so prekären Lage, daß er sich gezwun­gen sah, den rus­sis­chen Zaren um Hil­fe zu bit­ten. daß dies geschah, ist ein stilles Eingeständ­nis der Stärke der ungarischen Frei­heits­be­we­gung.

Der Mythos des Hand­kuss­es mag fik­tiv sein, aber die his­torische Real­ität dahin­ter ist umso beein­druck­ender: Ungarn war in der Lage, eine der mächtig­sten Monar­chien Europas so weit zu desta­bil­isieren, daß diese sich nur durch eine mas­sive aus­ländis­che Inter­ven­tion ret­ten kon­nte. Dies unter­stre­icht nicht nur die Entschlossen­heit der Ungarn, son­dern auch ihre mil­itärische und poli­tis­che Bedeu­tung. Der spätere Aus­gle­ich von 1867, der das Hab­s­burg­er­re­ich in die Dop­pel­monar­chie Öster­re­ich-Ungarn ver­wan­delte, war let­ztlich eine späte Anerken­nung dieser ungarischen Stärke. Die Hab­s­burg­er hat­ten erkan­nt, daß sie Ungarn nicht dauer­haft unter­drück­en kon­nten, son­dern auf eine part­ner­schaftliche Lösung angewiesen waren.

Für die heutige Jugend ist dieser Sachver­halt eine wichtige Lek­tion: Der Frei­heitswille eines Volkes kann selb­st über­mächtige Geg­n­er in Bedräng­nis brin­gen. Ungarn bewies, daß es trotz zahlen­mäßiger Unter­legen­heit die Kraft hat­te, für seine Unab­hängigkeit zu kämpfen.

Der Frei­heit­skampf von 1848/49 war nicht umson­st – er legte den Grund­stein für den späteren ungarischen Ein­fluß inner­halb der Monar­chie und prägte das nationale Selb­st­be­wußt­sein. Dies zeigt, daß Mut, Entschlossen­heit und der Glaube an die eigene Stärke auch gegen schein­bar über­mächtige Geg­n­er Bestand haben kön­nen.

Ich möchte Her­rn Prof. Róbert Her­mann meinen tief emp­fun­de­nen Dank aussprechen für diesen sehr auf­schlußre­ichen Auf­satz, der all jenen, die der ungarischen Frei­heit­sliebe nur mit küh­ler Dis­tanz begeg­nen, ein­dringlich vor Augen führt, daß sie wie heißes ungarisches Blut durch die Jahrhun­derte pulsiert – unbeir­rbar, ungezähmt, niemals ver­siegt. Ungarn hat diesen Leben­squell nie ver­siegen lassen, son­dern ihn stets mit dem Herzblut sein­er Helden genährt.

Sein Orig­i­nalauf­satz ist hier zu find­en:
„Целую руки вашему величеству. Oб одном несостоявшемся жесте‟
(„Ich bitte um die Erlaub­nis, Eur­er Majestät die Hand zu küssen!“)