🇭🇺 Egy Magyarországon élő német nyílt levele az 1956-os forradalom 70. évfordulójának alkalmából az emlékezés kultúráról és a korabeli élő tanúk megbecsüléséről.
Ein öffentlicher Brief eines in Ungarn lebenden Deutschen über die Erinnerungskultur anläßlich des 70. Jahrestages und über den Umgang mit lebenden Zeitzeugen der Revolution von 1956.
🇭🇺 Hamvas Béla:
„Az ember feladata nem az, hogy a történelmet igazgatja, hanem hogy a pillanat igazságában létezzen, mert csak ott igazán szabad a szellem.„
A tegnapi június 4‑i este folyamán:
miközben itt Magyarországon a trianoni diktátumra emlékeztek, gondolataim elkerülhetetlenül olyan emlékezési formák felé fordultak, amelyek túlmutatnak a puszta dátum megjelölésén.
Magyarország történelme gazdag fordulópontokban: legyen az 1848, az 1919-es megaláztatás, Trianon 1920, az 1947-től 1989-ig tartó kommunista uralom, az 1956-os forradalom vagy más meghatározó dátumok, amelyek a nemzeti tudatot formálják és a kollektív emlékezetben élnek.
Miközben azonban ezekre a történelmi sebekre emlékeznek, egy halk aggodalom kúszik belém. Nem maga az esemény kerül veszélybe, hanem az a gyakorlati, eleven mód, ahogyan a jelenben a történelemmel bánnak. Az emlékezés gyakran pusztán elméleti gyakorlattá sorvad, miközben az élő feldolgozás mindennapi gyakorlata halványodni látszik.
Abban a tizenkét évben, amelyet most Magyarországon töltöttem, jobban elmélyedtem ebben a történelemben, mint saját német hazám históriájában. Figyelemre méltó körülmény, hogy a magyar történelem mára ismerősebb számomra, mint a német. Ami csak élesíti a külső rálátásomat. Éppen azért, mert kívülállóként szemlélem ezt a kultúrát, észreveszem azt az emlékezethalványulást, amely a megszokás nyomán talán már meg sem mutatkozik hiányként a hazaiakban.
A megfigyelésem gyökere
Németként, aki személyesen szenvedett a kommunista önkény sötétségétől, akinek első kézből kellett megtapasztalnia a Stasi börtönének hűvösét, hazája elvesztését a kisajátítás és a szakmájának politikai betiltása miatt, a megemlékezést az 1956-os magyar szabadságharcra olyan szorongással nézem, amely messze túlmutat a pusztán politikai jellegen. Furcsának tűnhet, hogy egy német a magyar lelkiismeretről beszél. Ám éppen azért, mert sem az NDK-ban, sem az NSZK-ban nem ismertem az igazi szabadságot, és azt itt Magyarországon értékes, naponta érzékelhető kincsként tapasztalom meg, az én látásmódom más. Aki ismeri az elnyomás fájdalmát, az felismeri a szabadság értékét minden még izzó szikrában.
Az elfelejtés rítusa
Koszmovszky Edina, az 1956-os „vörös lány“ 2026. április 17-én bekövetkezett halála ismét megmutatta nekem, milyen elviselhetetlen mechanizmussal bánnak a tanúkkal. Korunk tünete, hogy azoknak, akik a történelem szenvedését a csontjaikban hordják, csak akkor juttatnak túláradó figyelmet, amikor már elhagyták a földi utat. Olyan gyászt rendeznek, amely jólszabott formájában inkább a saját jó hírnek kedvez, semmint azoknak az embereknek a szelleméhez méltó lenne. Tekintettel más példák létezésére, az a benyomásom, hogy elhunyt szemtanúkat rángatnak elő a történelem molypárnái közül, hogy fenntartsák az erkölcsi álarcot.
Holott életükben a közöny homályában hagyták őket. Miért kerülik az élőkkel való párbeszédet? Vajon az élő tanú megtestesítette kényelmetlen igazságtól való félelem ez, vagy egy olyan kultúra restség, vagy egy olyan kulturális restség, amely inkább a halott rítusban merevedik meg, semmint hogy szembesüljön az élő tanúvallomással?
Az élő kötelesség
Ezt a nyílt levelet semmiképpen sem vádlóként írom, hanem egy olyan ember fájdalmából, aki a szabadságot védendő ékszerként fogja fel.
Az idén hetvenedik évfordulójához érkezett az 1956-os magyar forradalom. Egy ilyen jelentős alkalom a történelmi örökség iránt különleges figyelmet kellene hogy maga után vonjon. A gyakorlatban azonban ennek a legcsekélyebb jelét sem érzem. A világhálón keresztül kapcsolatba kerültem Horváth Erzsébettel, az egyik utolsó túlélővel, aki ma kilencven évesen még az emberek között él. Nem múzeumi emlékalak ő, hanem élő, beszélő, gondolkodó történelmi tanú. Férje, D. Szűcs László 1956-ban maga is forradalmár volt és a debreceni forradalmi bizottság tagja. Azóta elhunyt. Kettejük örökségének megőrzése érdekében D. Szűcs László „1956 – a debreceni cívis városban“ című könyvét kétnyelvű új kiadásban adom ki, és ennek alapján megírtam a „13 nap Debrecen 1956“ című színdarabot.
Egyszer nagyszínházak számára készült egész estés előadásként a kapcsolódó sajtó- és tájékoztatóval együtt, és egyszer egy rövidebb iskolai változatban.
Az iskolai változatot kiterjedt kísérőanyag egészíti ki, amelyet kifejezetten azért fejlesztettek ki, hogy színházi laikusok is gond nélkül előadhassák a darabot:
- általános megkeresőlevél iskolák számára,
- rövid tartalomleírás,
- részletes iskolai és munkautasítások,
- valamint szereposztás és szóstatisztika, amely lehetővé teszi a pedagógusok számára, hogy a szövegterhelést: Célzottan osszák el az egyes tanulók képességei szerint, hogy mind a kifejező előadók, mind a helyesen intonáló beszélők megtalálják a nekik megfelelő szerepet.
Emellett valamennyi szöveg színkódos vezérrendszerrel tagolt: a beszélt szövegek, a rendezői utasítások és a hangulati előírások mindegyike önálló színnel jelölt, így a tanulók és a pedagógusok első pillantásra felismerik, mit kell elmondani, mit kell eljátszani és mi szolgál a színpadi hangulat megteremtésére.
(Csak mellesleg érdemes megjegyezni, hogy valamennyi anyag kétnyelvűen, magyarul és németül is elérhető, így ezek a témák például a német- vagy történelemórákon határon innen és túl egyaránt természetes módon közelebb hozhatók a tanulókhoz.)
Szerzőként az összes iskolai előadásról
teljes egészében lemondok a tiszteletdíjról. Kis személyes ösztönzőként saját zsebemből összesen 210.000 forint jutalmat ajánlok fel a résztvevő iskoláknak, köszönetképpen azért, hogy ezzel a jelentős történelmi eseménnyel foglalkoznak. Hogy a fiatal színészek aztán kirándulásra, közös fagylaltozásra vagy egészen másra költik‑e a pénzt, azt kizárólag ők döntik el. Nem a tanárok! Ez a kis gesztus egyben ösztönzés is szeretne lenni további szponzorok számára, hogy támogassák ezt a projektet és a jövőben növeljék a díjakat.
Közel száz megszólított
intézmény, iskola, színház és szervezet egyetlen mondattal sem válaszolt megkeresésemre.
József Attila Színház Budapestről érthető vonakodással reagált, mivel a műsorterveket legalább egy évvel előre állítják össze. Ezt becsületes válasznak tekintem. Debrecen városa udvariasan, de határozottan elutasított.
A debreceni elutasítással kapcsolatban
meg kell jegyeznem, hogy kifejezetten felajánlottam: nemcsak ingyenesen bocsátom rendelkezésre az előadást, Horváth Erzsébet társaságában tekinteném meg, és ezt követően a diákokkal közvetlen tanúságtételi beszélgetést folytatnánk. Ezzel nemcsak a színdarabomat utasították el, amit művészként el tudok fogadni. Ám egy kilencven éves tanút mint söprűt sarokba állítani csak azért, mert éppen nincs mit seperni, ez olyan keserűséggel tölt el, amely mélyen elgondolkodtat.
Ami engem különösen mélyen
érint és őszintén megdöbbent, az az a körülmény, hogy még az áldozati és emlékező szervezetek sem, tehát azok a szervezetek, amelyek saját küldetésükből adódóan 1956 örökségének ápolására lennének hivatottak, egyetlen sorral sem reagáltak megkeresésemre. Aki az áldozatok nevében a megemlékezésért felel, de egy élő tanút és a neki szentelt művet egyszerűen figyelmen kívül hagyja, annak érdemes elgondolkodnia: vajon még megfelel‑e saját küldetésének?
Magyar történelemért végzett munkám
nem a távolságtartás műve, hanem a kötődés tette, egy vendég és barát hozzájárulása. Nem várom el korántsem, hogy a művészetem kritika nélkül elfogadják. Tényleges kívánságom nem a művészetre, hanem magára a történelemre vonatkozik: hogy ne csupán megemlékezési rítusok díszleteként szolgáljon, amelyeken a politikusok koszorúkkal és gyászbeszédekkel ragyognak, miközben ugyanazok a kezek, amelyek a babérkoszorút tartják, életükben egyetlen oldalt sem lapoztak fel azokról az emberekről. Jól ismert minta ez: a tanút figyelmen kívül hagyják, amíg él és kényelmetlen kérdéseket tehetne fel. Ha meghal, emlékművé válik. Az emlékmű nem mond ellent, az emlékmű nem zavar, az emlékművet szükség esetén elő lehet venni a lomtárból, majd visszatenni. A magyar nép és történelme többet érdemel ennél a játéknál.
Ezt próbálom meg a magam módján megvalósítani: tollal, színpaddal és zenével.
Emlékezést szolgáló zene:
1919, 1956 és még több … Aki szeretné zenén keresztül is beleélni magát 1956 és a kommunista uralom világába, annak ajánlom „Magyarország szabadsága, az én szabadságom“ című albumomat, amelyen többek között megtalálható a „Népfelkelés 1956“ című dal, amely az iskolai előadás zenei bevezetőjeként is használható, valamint a „133 Tage roter Terror“ (133 nap vörös terror) az 1919-es kommunista hatalomról. Az album tizenhárom dalt tartalmaz a magyar történelemből. Az „Erinnern … niemals vergessen!“ (Emlékezz … soha ne felejtsd!) című dal a második Magyarország-albumon fog megjelenni.
Hangminta
Nyugodt változat:
Ahogy egész zenei életművem, valamennyi dal három nyelven, magyarul, németül és angolul egyaránt elérhető, és a Rózsa Magyar Rádió oldalán szabadon választható és hallgatható.
Ígéret a jövőre
Hatvanhat évemmel elegendő egészséggel és elszántsággal rendelkezem ahhoz, hogy ezt a küzdelmet folytassam. Mindazok szellemében folytatom, akiknek életét a kommunista önkény tönkretette, hűen Horváth Erzsébet akaratához, aki újra és újra int, hogy ne veszítsem el a bátorságot.
Tanúságát tovább fogom vinni, amíg erőm engedi. Ez nem harag, hanem a valóság iránti kötelességvállalás, amely nem tűri az eszközként való felhasználást. A magyar büszkeség, amelyet itt annyira becsülök, nem sírbeszédekkel marad fenn, hanem a jelenben zajló eleven, őszinte szembenézéssel.
Hamvas Béla:
„Az ember feladata nem az, hogy a történelmet igazgatja, hanem hogy a pillanat igazságában létezzen, mert csak ott igazán szabad a szellem.“
Béla Hamvas:
„Die Aufgabe des Menschen ist es nicht, die Geschichte zu verwalten, sondern in der Wahrheit des Augenblicks zu existieren, denn nur dort ist der Geist wirklich frei.„
Am gestrigen Abend des 4. Juni:
Während man hier in Ungarn des Diktats von Trianon gedachte, wanderten meine Gedanken unweigerlich zu jener Form der Erinnerung, die über das bloße Datum hinausreicht.
Die Geschichte Ungarns ist reich an einschneidenden Zäsuren, sei es 1848, die Schmach von 1919, Trianon 1920, die kommunistische Herrschaft von 1947 bis 1989, die Revolution von 1956 oder andere wegweisende Daten, welche das nationale Bewußtsein prägen und im kollektiven Gedächtnis wachgehalten werden. Doch während man dieser historischen Wunden gedenkt, beschleicht mich eine stille Sorge: Es ist nicht das Ereignis selbst, das in Gefahr gerät, sondern die praktische, lebendige Art und Weise, wie man im Hier und Jetzt mit der Geschichte umgeht. Das Erinnern verkümmert oft zu einer theoretischen Übung, während die lebendige Praxis der Aufarbeitung im Alltag zu erblassen droht.
In den zwölf Jahren, die ich nun in Ungarn lebe, habe ich mich dieser Geschichte mehr gewidmet als der meines eigenen Deutschen Herkunftslandes. Es ist ein bezeichnender Umstand, daß mir die ungarische Historie mittlerweile vertrauter ist als die Deutsche, was meine Außenperspektive jedoch nur schärft. Denn gerade weil ich als Außenstehender auf diese Kultur blicke, nehme ich jene Abnutzungserscheinungen im Umgang mit der Erinnerung wahr, die demjenigen, der darin aufgewachsen ist, vielleicht gar nicht mehr als Mangel bewußt werden.
Die Wurzel meiner Beobachtung
Als Deutscher, der die Finsternis kommunistischer Willkür selbst durchlitten hat, der die Kälte des Stasi-Zuchthauses, den Verlust der Heimat durch Enteignung und politisches Berufsverbot am eigenen Leib erfahren mußte, betrachte ich das ungarische Gedenken an den Freiheitskampf von 1956 mit einer Beklemmung, die über das rein Politische weit hinausgeht. Es mag befremdlich wirken, daß ein Deutscher über das ungarische Gewissen spricht. Doch gerade weil ich die echte Freiheit weder in der DDR noch in der BRD je wirklich kannte und sie hier in Ungarn als kostbares, täglich spürbares Gut erfahre, ist meine Wahrnehmung eine andere. Wer den Schmerz der Unterdrückung kennt, erkennt den Wert der Freiheit in jedem Funken, der noch glüht.
Das Ritual des Vergessens
Der Tod von Koszmovszky Edina, der „vörös lány“ von 1956, am 17. April 2026 hat mir erneut vor Augen geführt, in welch unerträglicher Mechanik Zeitzeugen behandelt werden. Es ist ein Symptom dieser Zeit, daß denjenigen, die das Leiden der Geschichte in ihren Knochen tragen, die Aufmerksamkeit erst dann in überbordendem Maße entgegengebracht wird, wenn sie den Weg des Irdischen bereits verlassen haben. Es wird eine Trauer inszeniert, die in ihrer wohlfeilen Form mehr der eigenen Reputation dient, als dem Geist jener Menschen gerecht zu werden. Mir drängt sich, da es weitere Beispiele gibt, der Eindruck auf, als würden verstorbene Zeitzeugen aus der Mottenkiste der Geschichte geholt, um eine moralische Fassade zu pflegen, nachdem man sie zu Lebzeiten in der Ignoranz beließ. Warum wird der Dialog mit dem Lebendigen gescheut? Ist es die Angst vor der unbequemen Wahrheit, die ein Zeitzeuge verkörpert oder die Trägheit einer Kultur, die lieber im toten Ritual erstarrt, als sich der ehrlichen Zeugenschaft zu stellen?
Die lebendige Pflicht
Ich schreibe diesen öffentlichen Brief keineswegs als Ankläger, sondern aus dem Schmerz eines Menschen, der die Freiheit als schützenswertes Juwel begreift.
In diesem Jahr jährt sich die ungarische Revolution von 1956 zum siebzigsten Mal. Ein solch bedeutender Anlaß sollte eigentlich eine besondere Aufmerksamkeit für das historische Erbe nach sich ziehen, doch ich spüre davon in der Praxis nicht das Geringste. Über das Weltnetz bin ich mit Horváth Erzsébet in Kontakt getreten, einer der letzten Überlebenden, die heute mit neunzig Jahren noch unter den Menschen weilt. Sie ist keine museale Erinnerungsfigur, sie ist eine lebende, redende, denkende Zeugin der Geschichte. Ihr Mann, D. Szűcs László, war 1956 selbst Revolutionär und Mitglied des Revolutionskomitees in Debrecen.
Um beider Vermächtnis zu bewahren, gebe ich das Buch von D. Szűcs László „1956 – a debreceni cívis városban“ als zweisprachige Neuauflage heraus und habe auf dessen Grundlage das Theaterstück „13 Tage Debrecen 1956“ verfaßt.
Einmal als abendfüllendes Programm mit ausführlicher Presse- und Info-Mitteilung und einmal in einer kürzeren Schulversion.
Die Schulversion wird durch umfangreiches Begleitmaterial ergänzt, das eigens dafür entwickelt wurde, damit auch Theaterlaien das Stück problemlos aufführen können:
- ein allgemeines Anschreiben für Schulen,
- eine kurze Inhaltsbeschreibung,
- detaillierte Schul- und Arbeitshinweise
- sowie eine Rollen- und Wortstatistik, die es Lehrkräften ermöglicht, die Textlast gezielt nach den Fähigkeiten der einzelnen Schüler zu verteilen, damit sowohl ausdrucksstarke Redner als auch zurückhaltendere Akteure ihre passende Rolle finden.
Zudem sind sämtliche Texte durch ein farbliches Leitsystem gegliedert: Sprechtexte, Regieanweisungen und atmosphärische Vorgaben sind jeweils eigenständig farbcodiert, so daß Schüler und Lehrkräfte auf den ersten Blick erkennen, was gesprochen, was inszeniert und was als Bühnenstimmung vermittelt werden soll.
(Ganz nebenbei sei noch bemerkt, daß sämtliche Materialien zweisprachig in Deutsch und Ungarisch vorliegen, so daß diese Themen beispielsweise auch im Deutsch- oder Geschichtsunterricht auf beiden Seiten der Grenzen den Schülern auf natürliche Weise näher gebracht werden können.)
Als Autor verzichte ich
für sämtliche Schulaufführungen vollständig auf ein Honorar. Als kleinen persönlichen Anreiz stifte ich zudem aus eigener Tasche eine Prämie von insgesamt 210.000 Forint für teilnehmende Schulen, als Dankeschön dafür, daß sie sich mit dieser Geschichte befassen. Ob die jungen Schauspieler das Geld dann für einen Ausflug, ein gemeinsames Eis oder etwas ganz anderes verwenden, das entscheiden ausschließlich sie selbst. Nicht die Lehrer! Diese kleine Geste soll zugleich ein Anreiz für weitere Sponsoren sein, dieses Projekt zu unterstützen und die Prämien künftig zu erhöhen.
Von knapp hundert Adressaten
haben gerade einmal zwei Einrichtungen geantwortet. Das József Attila Színház in Budapest reagierte mit verständlichem Zögern, da Spielpläne mindestens ein Jahr im voraus geplant werden, was ich als ehrliche Antwort achte. Die Stadt Debrecen hingegen lehnte freundlich aber bestimmt ab.
Zur Debrecener Absage sei bemerkt,
daß ich explizit anbot, die Aufführung in Begleitung von Horváth Erzsébet zu besuchen und im Anschluß ein Zeitzeugengespräch mit den Schülern zu führen. Man lehnte damit nicht nur mein Theaterstück ab, was ich als Künstler zu verkraften vermag. Doch eine neunzigjährige Zeitzeugin wie einen Besen in die Ecke zu stellen, nur weil man im Augenblick nichts zu kehren hat, das erfüllt mich mit einer Bitterkeit, die mir tief zu denken gibt.
Was mich dabei besonders bewegt
und aufrichtig befremdet, ist der Umstand, daß selbst Opfer- und Gedenkverbände, also jene Organisationen, die dem Erbe von 1956 aus eigenem Auftrag heraus verpflichtet sein sollten, auf mein Anliegen mit keiner einzigen Zeile reagiert haben. Wer das Gedenken im Namen der Opfer verwaltet, aber eine lebende Zeitzeugin und ein ihr gewidmetes Werk schlicht übergeht, der sollte sich fragen, ob er seinem eigenen Auftrag noch gerecht wird?
Mein Wirken für die ungarische Geschichte
ist kein Werk der Distanz, sondern ein Akt der Verbundenheit, der Beitrag eines Gastes und Freundes. Dabei erwarte ich keineswegs, daß meine Kunst als solche kritiklos angenommen wird. Mein eigentlicher Wunsch gilt nicht der Kunst, sondern der Geschichte selbst: daß sie nicht bloß als Kulisse für Gedenkrituale dient, bei denen Politiker mit Kränzen und Grabreden glänzen, während dieselben Hände, die den Lorbeerkranz halten, zu Lebzeiten keine einzige Seite über jene Menschen aufgeschlagen haben. Es ist ein bekanntes Muster: Der Zeitzeuge wird ignoriert, solange er lebt und unbequeme Fragen stellen könnte. Ist er tot, wird er zum Denkmal. Das Denkmal widerspricht nicht, das Denkmal stört nicht, das Denkmal läßt sich bei Bedarf aus der Mottenkiste holen und wieder wegräumen. Das ungarische Volk und seine Geschichte verdienen mehr als dieses Spiel. Genau das versuche ich auf meine Art umzusetzen: mit der Feder, mit der Bühne und mit der Musik.
Musik, die erinnert:
1919, 1956 und mehr … Wer sich also darüber hinaus klanglich in die Welt von 1956 und der kommunistischen Herrschaft einfühlen möchte, findet auf meinem Album „Ungarns Freiheit, meine Freiheit“ unter anderem den Titel „Revolution 1956“, der auch als musikalische Einleitung zur Schulaufführung verwendet werden darf, sowie „133 Tage roter Terror“ über die kommunistische Herrschaft von 1919. Das Album umfaßt dreizehn Lieder zur ungarischen Geschichte.
Das Lied „Erinnern … niemals vergessen!“ wird auf dem zweiten Ungarn-Album erscheinen.
Hörprobe
Ruhige Version:
Wie mein gesamtes musikalisches Werk sind alle Titel dreisprachig auf Ungarisch, Deutsch und Englisch verfügbar und im Rózsa Magyar Rádió frei wähl- und hörbar.
Ein Versprechen für die Zukunft
Mit meinen sechsundsechzig Jahren bin ich gesund und entschlossen genug, diesen Kampf fortzuführen. Ich führe ihn im Geiste all jener weiter, deren Leben durch kommunistische Willkür zerstört wurde und in tiefer Treue zum Willen von Horváth Erzsébet, die mich immer wieder mahnt, den Mut nicht zu verlieren. Ich werde ihr Zeugnis weitertragen, solange meine Kraft reicht. Dies ist kein Groll, es ist eine Verpflichtung gegenüber der Wahrheit, die keine Instrumentalisierung duldet. Der ungarische Stolz, den ich hier so schätze, wird nicht durch Grabreden erhalten, sondern durch die lebendige, ehrliche Auseinandersetzung im Hier und Jetzt.
Béla Hamvas:
„Die Aufgabe des Menschen ist es nicht, die Geschichte zu verwalten, sondern in der Wahrheit des Augenblicks zu existieren, denn nur dort ist der Geist wirklich frei.“
Rosa von Zehnle úr
Újudvar, 2026.06.05
https://175er-verlag.org/.recherchiert/archive/8765
Kurzlink: https://1956-hirek.org/8765
♛ Rózsa Magyar Rádió ♛
non profit © q‑art-in 2026
Views: 51