🇭🇺 „Elszakadva a rendszertől, de kapcsolódva a társadalomhoz” – előszó a jövőbeli, kibővített népfilozófiai elmélkedéseimhez a természeti törvényekre hivatkozva (01) 🇩🇪 „Losgelöst vom System und doch verbunden mit der Gesellschaft” – Vorgedanke meiner künftig zu erweiternden volksphilosophischen Betrachtung mit Naturrechte-Bezug (01)

🇭🇺 Ebben a szö­vegben (tömö­ren) meg­osz­tom vele­tek a sze­mé­lyes utamat a sza­bad­ság és a ter­més­ze­ti tör­vé­ny­ek­kel összhang­ban lévő élet felé. – Az önmeg­ha­tá­ro­zás­ról, a belső tisz­tán­lá­tás­ról és a saját út meg­talá­lá­sá­ról szól, eltá­vo­lod­va az adott ösvé­nyek­től.

🇩🇪 In die­sem Text tei­le ich mei­ne per­sön­li­che Rei­se zu einem Leben in Frei­heit und im Ein­klang mit dem Natur­recht. – Es geht um Selbst­be­stim­mung, inne­re Klar­heit und das Fin­den des eige­nen Weges abseits vor­ge­ge­be­ner Pfa­de.

🇭🇺 Betek­in­tést nyer­het­tek a gon­do­lat­vilá­gom­ba, és abba, hogyan hagy­tam magam mögött a társ­adal­mi kor­lá­to­kat, hogy a saját elkép­zelé­seim szer­int éljek, ame­ly nem árt a társ­adal­om­nak, inkább javá­ra válik.

Ezért MINDENKIT arra kérek, hogy oss­za meg velem azo­kat a tapasz­tala­to­kat és meglá­tá­so­kat, ame­ly­ek egy tel­je­sebb és hite­le­sebb léte­zés­hez vezet­tek.

Ez a szö­veg egy sor elmél­ke­dés kez­de­te, ame­ly­et a jövő­ben itt fogok tovább vizsgál­ni, és ame­ly­ben aktív részvé­te­le­tek­re szá­mí­tok.

Egy bará­tom írta nekem ma, hét­főn ezt a jókí­vánsá­got: „Kez­dőd­jön jól az új hét!”

Ere­de­ti­leg rövi­den akartam válas­zol­ni, de egy hoss­zabb gon­dol­at­me­net­té ala­kult, ami való­já­ban már egy ide­je foglal­koz­ta­tott, és most kez­dem leír­ni, a jövő­ben pedig bőveb­ben kifej­tem.

Kös­zönöm,
de min­den napom nagyon jól indul, mert már nem hagyom, hogy a nap­ja­i­mat meg­ter­vez­zék hely­et­tem, hanem magam ter­ve­zem! Már nem tes­zek külön­bsé­get akö­zött, hogy mely­ik nap mely­ik – nekem min­den nap vasár­nap, legy­en bár az szer­da vagy pén­tek. Sok min­dent már nem úgy látok, aho­gy gyerek­ko­rom­tól fog­va taní­tot­tak min­ket, mert évek óta száz szá­za­lé­kig és min­dig a ter­més­ze­ti tör­vé­ny­ek szer­int élem a saját éle­te­met, ame­ly, mint tud­juk, nemc­sak az alkot­má­n­y­os tör­vé­ny­ek felett áll, hanem min­den tör­vé­ny any­ja is.

Ledob­tam magam­ról az ide­gen elvá­rá­sok lán­cait,
ame­ly­ek egy­kor lát­hat­at­lan bilinc­sek­ként fonód­tak az elmém és a szí­vem köré, hogy mind­ket­tőt kor­lá­toz­zák. Amit egy­kor igaz­ság­ként taní­tot­tak, azt most már csak ide­gen han­gok, ide­gen sza­bá­ly­o­zá­sok és külf­öl­di kényszer visszhang­já­nak tek­in­tem. Már nem hal­lom és nem látom őket, és már régen fel­ha­gy­tam azz­al, hogy alá­ves­sem magam ennek a kényszer­nek. A saját utamat járom, nem azon az úton, ame­ly­et nekem épí­tet­tek, hanem egy­ene­sen a vak­világ­ban, ahol a reg­ge­li har­mat még érin­tet­le­nül pihen – fel­fris­sít, ami­kor mezít­láb érzé­ke­lem a föld ener­giá­ját, magam­ba szí­vom annak ere­jét, és oly­an vita­li­tás­sal töl­töm fel belső lény­e­met, hogy az egé­sz nap krea­tív alko­tás­sá vál­to­zik.

A belső irá­ny­tűm
nem egy ide­gen mág­nes­tűt követ – oda mutat, ahol az élet összhang­ban léleg­zik a lel­ki­is­me­re­tem­mel. Már nem külső inge­rek, idők, címek vagy véle­mé­ny­ek irá­nyí­tanak, a poli­ti­ka, a hazug média és pro­pa­gan­da pedig sem­mi­kép­pen nem. Tel­je­sen els­zakí­tot­tam magam ettől a miz­an­tróp rends­zer­től, ezért már nem figye­lem és nem köve­tem. Ehe­ly­ett önma­gam csend­jé­be bur­kolóz­tam, mint egy szik­la, ame­ly­et a szél nem tud meg­ha­jlí­ta­ni, csak súrol – de soha nem tud­ja megráz­ni, nem­ho­gy elmoz­dí­ta­ni.

Saját magam tör­vé­nye vagyok, és a ter­més­ze­ti tör­vé­ny­ek szer­int csel­ek­s­zem, mert a leg­ma­gas­abb tör­vé­ny az, ame­ly a szív­ben lako­zik, és a ter­més­zet és az igaz­ság rend­je szer­int mérhe­tő – nem bekez­dé­sek és for­mulák alap­ján, ame­ly­ek máso­knak dik­tál­nak, és meg­fo­gal­ma­zói­kra nem von­at­koz­nak, csak az embe­ri­ség töb­bi rés­zé­re. De a ter­més­ze­ti tör­vé­ny nem ren­del­ke­zik az ily­en faj­ta embe­ri uralom­ról, ezért szá­mom­ra már nem rele­váns.

Ha ezt felis­mer­ted,
töb­bé nem akar­sz majd viss­za­térni a kívül­ről rád eről­te­tett köte­l­es­ségek labi­rin­tusá­ba – ahol a gon­do­la­tok szab­vá­n­yo­sí­tot­tak, az érzé­sek kon­trol­lál­tak, és a lel­kek enge­del­mes­sé­gi fűző­be vannak kénysze­rít­ve, ahol az éle­tet már nem tapasz­tal­ják, hanem csupán irá­nyít­ják, és az embe­rek eli­de­ge­ned­nek önma­guk­tól –, míg csak működ­nek, de már nem érez­nek. Ha ezt felis­mer­ted és átlát­tad, nem fogsz viss­za­térni a masz­kok, hazugs­á­gok és kor­lá­tok vilá­gá­ba, hanem fölé­jük emel­ked­sz – csen­des „enge­det­len­ség­ben”, a belső sza­bad­ság­ból faka­dóan. Az úgyn­eve­zett enge­det­len­ség azon­ban jelen­tős a sza­bad­ság­vá­gy szem­pontjá­ból, ami­kor elves­zik tőle, mert az enge­det­len­ség egy láncs­zem a sza­bad gon­dol­ko­dás, a sza­bad­ság és a sza­bad­nak mara­dás lán­co­la­tá­ban, így öss­ze­köt­ve azt az áll­apo­tot, ame­ly­ben az ember való­ban önma­ga.

Rövi­den:
Már nem vagyok rés­ze egy külső­leg meg­ha­tá­ro­zott pro­gram­nak – én vagyok saját léte­zé­sem és cse­le­ke­det­eim tör­hetet­len for­rá­s­kód­ja.
Megértet­tem: Az iga­zi sza­bad­ság ott kez­dő­dik, ahol a féle­lem (ami soha nem volt ben­nem) véget ér. Nem a bün­te­té­s­től vagy a vesz­te­ség­től való féle­lem, hanem a valaho­vá nem tarto­zás mély­ebb félel­me – attól, hogy nem műkö­döm egy oly­an rend gépe­ze­té­ben, ami soha nem volt az enyém.

Úgy dön­töt­tem, hogy töb­bé nem játs­zom a sta­tisz­ta sze­re­pét mások darab­ja­i­ban, mert szí­né­s­zi képes­sé­ge­im nemc­sak a saját darab­ja­im előa­dá­sát érdem­lik meg, hanem azt is, hogy a saját szín­ház­am­ban tegy­em meg, mert a krea­tív ötle­tek gaz­dags­á­gá­val min­dig megé­ri hoss­zú távon működ­tet­ni egy ily­en házat.

Rájöt­tem: Nem azért vagyok sza­bad, mert azt tehe­tem, amit aka­rok – hanem azért vagyok sza­bad, mert már nem kell azt ten­nem, amit nem aka­rok – és így, ami nem vagyok.*

Nem kell töb­bé vala­mi­vé „vál­nom”, mert vagyok. És ami vagyok, az elég nekem és a társ­adal­om­nak. Ez a megértés a követ­ke­zők­re emlé­kez­tet:

René Des­car­tes (1596–1650)
„Gon­dol­ko­dom, tehát vagyok!”

Rosa von Zehn­le úr (1960)
„Vagyok, tehát gon­dol­ko­dom!”

A meglá­tá­sa­im töb­bé nem vitat­ha­tóak. Nem válasz­tás, sza­va­zás és fenntar­tás tár­gyai. Oly­anok, mint a nap: nem kell jóvá­ha­gyás ahhoz, hogy rag­yog­jon. Meg­ta­nul­tam, hogy az egyszer kial­akí­tott ala­pel­ve­knek nem kell sem­mi­hez sem iga­zod­ni­uk – sem a többség­hez, sem a tek­in­té­ly­ek­hez, mert ami belső belá­tás­ból szü­le­tik, nem igé­nyel külső legi­timá­ciót. Az ily­en ala­pel­vek megáll­nak önma­guk­ban: mély­eb­ben gyö­ke­rez­nek, mint bár­me­ly más véle­mé­ny, és oly­an vezé­rel­ve­ket hordoz­nak maguk­ban, ame­ly­ek nem képe­zik vita tár­gyát, hanem elis­mer­tek – a dol­gok ter­més­ze­tes mérté­ké­vel összhang­ban.

Ezért ötven év után,
2010 óta gyö­ke­re­sen els­za­kad­tam a rends­zer­től – nem dac­ból, nem harag­ból, hanem tisz­tán­lá­tás­ból, észszerű­ség­ből és önvé­del­em­ből. A rends­zer enge­del­mes­sé­get köve­tel, de én csak a lel­ki­is­me­re­tem sza­vát köve­tem; alkal­maz­ko­dást köve­tel, de én az igaz­mon­dást válasz­tom; kon­trol­lál­ni akar – de én a bizal­mat válasz­tom: az élet­ben, a ter­més­zet rend­jé­ben, abban, ami örök­ké érvé­nyes a szer­ző­dé­se­ken és a sza­bá­ly­o­zá­so­kon túl.

Nem „for­dul­tam el” – egyszerűen továb­blép­tem, magam mögött hagy­va a régi, rozsdás és las­san gyen­gülő fogas­kere­ke­ket, ame­ly­ek még min­dig szün­te­le­nül foro­gnak, de való­já­ban nem halad­nak elő­re, mert már nem tartják kar­ban őket úgy, mint régen.

Han­gos mara­dok, annak elle­né­re, hogy belül elc­sen­de­sed­tem – és ebben a han­gos csend­ben meg­talál­tam azt, amit sen­ki más nem tud megad­ni nekem: békét, har­mó­niát, fejlő­dést – és a sza­bad­sá­got, hogy tel­je­sen önma­gam lehes­sek, hami­sí­tat­lan, meg­ha­jlás nél­kül élő, mégis gyö­ke­ret ver­ve abban a társ­ada­lom­ban, ame­ly­nek most sokat adha­tok viss­za egy új, egy­edi és hite­les módon, és ezt évek óta tes­zem is.

… Az ess­zé később foly­ta­tó­dik! …
* írta: Rosa von Zehn­le úr.

🇩🇪 Zu erwar­ten sind Ein­bli­cke in mei­ne Gedan­ken­welt und wie ich gesell­schaft­li­che Zwän­ge hin­ter mir gelas­sen habe, um ein Leben nach mei­nen eige­nen Vor­stel­lun­gen zu füh­ren, das jedoch der Gesell­schaft nicht scha­det, eher ein Gewinn dar­stellt.

Ich lade also ALLE ein, mei­ne Erfah­run­gen und Erkennt­nis­se zu tei­len, die mich zu einem erfüll­te­ren und authen­ti­sche­ren Dasein geführt haben. – Die­ser Text ist der Beginn einer Rei­he von Betrach­tun­gen, die ich hier in Zukunft wei­ter ver­tie­fen wer­de und wo ich auf rege Betei­li­gung hof­fe.

Ein Freund schrieb mir heu­te zum Mon­tag:
„Einen guten Start in die neue Woche!”
Ich woll­te erst kurz ant­wor­ten, aber dar­aus wur­den dann doch län­ge­re Gedan­ken­gän­ge, die mich eigent­lich schon seit gerau­mer Zeit beweg­ten und wo ich gera­de begin­ne, die­se auf­zu­schrei­ben und künf­tig erwei­tern wer­de.

Dan­ke Dir,
aber mein Start ist jeden Tag aufs neue sehr gut, da ich mir nicht mehr die Tage vor­ge­stal­ten las­se, son­dern es selbst tue! Ich unter­schei­de auch nicht mehr, wel­cher Tag was ist – Sonn­tag ist bei mir jeden Tag, so wie auch Mitt­woch oder Frei­tag. Ich sehe vie­les nicht mehr so, wie man es uns von klein auf ein­ge­trich­tert hat, denn ich lebe seit vie­len Jah­ren zu hun­dert Pro­zent mein eige­nes Leben und immer nach dem Natur­recht, wel­ches ja bekannt­lich nicht nur über dem Staats­recht steht, son­dern die Mut­ter aller Rech­te ist.

Ich habe die Ket­ten frem­der Erwar­tun­gen abge­streift,
die mir einst wie unsicht­ba­re Fes­seln um Geist und Herz gelegt wur­den, um bei­des ein­zu­en­gen. Was einst als Wahr­heit gelehrt wur­de, betrach­te ich heu­te als blo­ßes Echo frem­der Stim­men, frem­der Bestim­mun­gen und frem­den Zwan­ges. Ich höre und sehe sie nicht mehr und ich unter­wer­fe mich auch die­sen Zwang (schon lan­ge) nicht mehr (Eigent­lich schon seit mei­ner Kin­der­zeit, wo ich unter den Leh­rern, Erzie­hern und ande­ren ver­meint­li­chen Päd­ago­gen immer als reni­tent galt, was jedoch alle Leer­kör­per mit Resi­li­enz ver­wech­sel­ten, die sie natür­lich nicht kann­ten – zumin­dest spür­te ich es nicht.). Ich gehe mei­nen eig­nen Weg und den nicht auf der Stra­ße, die man mir bau­te, son­dern quer­feld­ein, wo der Tau am Mor­gen noch unbe­rührt ruht – er erfrischt mich, wenn ich mit nack­ten Füßen die Ener­gie der Erde spü­re, die mei­nen Kör­per durch­dringt, ihre Kraft in mich auf­neh­me und sich mein Inners­tes mit sol­cher Leben­dig­keit erfüllt, daß sie sich den gan­zen Tag über in schöp­fe­ri­sche Krea­ti­vi­tät ver­wan­delt.

Mein inne­rer Kompaß
folgt nicht der Nadel eines frem­den Magne­ten – er zeigt dort­hin, wo das Leben im Ein­klang mit dem Gewis­sen atmet. Ich bin nicht mehr steu­er­bar durch äuße­re Rei­ze, nicht durch Uhr­zei­ten, Titel, Mei­nun­gen, Lob, Tadel … und schon gar nicht durch Poli­tik, Lügen­me­di­en und Pro­pa­gan­da. Ich habe mich völ­lig ent­kop­pelt von der Mecha­nik die­ses men­schen­feind­li­chen Sys­tems und dar­um beach­te und fol­ge ich es nicht mehr, son­dern ich ruhe in mir selbst wie ein Fels, den der Wind nicht zu beu­gen ver­mag, der ihn bloß streift – doch nie­mals erschüt­tert und schon gar nicht bewe­gen oder gar ver­set­zen kann.

Ich bin mir selbst Gesetz und han­de­le nach dem Natur­recht, denn das höchs­te Recht ist das, wel­ches im Her­zen wohnt und sich an der Ord­nung der Natur und der Wahr­heit mißt – nicht an Para­gra­phen und For­mu­la­ren die Ande­re bestim­men und nicht für sie bestimmt sind, son­dern nur für den Rest der Mas­se der Men­schen gel­ten sol­len. Doch das Natur­recht sieht die­se Art der mensch­li­chen Beherr­schung nicht vor und des­halb ist das für mich nicht mehr rele­vant.

Wer das ein­mal erkannt hat,
der wird nicht mehr zurück­keh­ren wol­len in das Laby­rinth der fremd­be­stimm­ten Pflich­ten – dort­hin, wo Gedan­ken genormt, Gefüh­le gelenkt und See­len in Kor­setts aus Gehor­sam gezwun­gen wer­den, dort­hin wo das Leben nicht mehr erlebt, son­dern nur ver­wal­tet wird und der Mensch sich selbst ent­frem­det – bis er nur noch funk­tio­niert, aber nicht mehr fühlt. Wer das erst ein­mal erkannt und durch­schaut hat, kehrt nicht zurück in die Welt der Mas­ken, Lügen und Zwän­ge, son­dern erhebt sich dar­über – in stil­lem „Unge­hor­sam‟, gebo­ren aus inne­rer Frei­heit. Der soge­nann­te Unge­hor­sam ist aber bedeut­sam für den Frei­heits­wil­len, wenn einem die­se ent­zo­gen wird, denn Unge­hor­sam ist ein Glied in der Ket­te des Frei­den­kens, des Frei­seins und des Frei­blei­bens und ver­bin­det so jenen Zustand, in dem der Mensch wahr­haft er selbst ist.

Kurz:
Ich bin kein Teil mehr eines fremd­be­stimm­ten Pro­gramms – ich bin der nicht knack­ba­re Quell­code mei­nes eige­nen Daseins und Han­delns.
Ich habe ver­stan­den: Wah­re Frei­heit beginnt dort, wo die Angst (die ich nie hat­te) auf­hört. Nicht die Angst vor Stra­fe oder Ver­lust, son­dern die tie­fe­re Angst, nicht dazu­zu­ge­hö­ren – nicht zu funk­tio­nie­ren im Räder­werk einer Ord­nung, die nie die mei­ne war.

Ich habe mich ent­schlos­sen, nicht län­ger die Rol­le eines Kom­par­sen im Thea­ter­stück ande­rer zu spie­len, denn mei­ne Fähig­kei­ten als Akteur sind es wert, nicht nur mein eige­nes Stück auf­zu­füh­ren, son­dern dies in mei­nem Thea­ter zu tun, denn bei mei­ner Fül­le krea­ti­ven Ideen lohnt es sich alle­mal, ein sol­ches Haus auf lan­ger Sicht zu füh­ren.

Ich habe erkannt: Frei bin ich nicht, weil ich tun kann, was ich will – son­dern frei bin ich, weil ich nicht mehr tun muß, was ich nicht will – und somit nicht bin.*

Ich muß nichts mehr „wer­den‟, denn ich bin. Und was ich bin, das ist genug für mich und die Gesell­schaft. Die­ses Ver­ständ­nis erin­nert mich an:

René Des­car­tes (1596–1650)
„Ich den­ke, also bin ich!‟

Rosa von Zehn­le úr (1960)
„Ich bin, also den­ke ich!‟

Die Erkennt­nis­se, die ich (er)lebe, sind für mich nicht mehr dis­ku­tier­bar. Sie ste­hen nicht zur Wahl, nicht zur Abstim­mung, nicht unter Vor­be­halt. Sie sind wie die Son­ne: Sie braucht kei­ne Zustim­mung, um zu schei­nen. Ich habe gelernt, daß gewon­ne­ne Grund­prin­zi­pi­en sich nicht an irgend­et­was hal­ten müs­sen – nicht an Mehr­hei­ten, nicht an Auto­ri­tä­ten, denn was aus inne­rer Ein­sicht gebo­ren wur­de, bedarf kei­ner äuße­ren Legi­ti­ma­ti­on. Sol­che Prin­zi­pi­en ste­hen für sich selbst: Sie wur­zeln tie­fer als jede ande­re Mei­nung und tra­gen Leit­sät­ze in sich, die nicht zu ver­han­deln sind, son­dern erkannt wur­den – in Über­ein­stim­mung mit dem natür­li­chen Maß der Din­ge.

Dar­um habe ich mich nach fünf­zig Jah­ren,
also seit 2010, radi­kal vom Sys­tem gelöst – nicht im Trotz, nicht aus Wut, son­dern aus Klar­heit, mit Ver­stand und aus Selbst­schutz. Das Sys­tem ver­langt Gehor­sam, ich aber fol­ge nur noch dem Ruf mei­nes unge­hor­sa­men Gewis­sens; es for­dert Anpas­sung, ich aber wäh­le Wahr­haf­tig­keit; es will Kon­trol­le – ich aber wäh­le Ver­trau­en: in das Leben, in die Ord­nung der Natur, in das, was jen­seits von Ver­trä­gen und Ver­ord­nun­gen ewig gül­tig ist.

Ich habe mich nicht „abge­wen­det‟ – ich bin schlicht wei­ter­ge­gan­gen und hin­ter mir blieb das alte, ros­ti­ge und lang­sam schwä­cheln­de Getrie­be, das sich noch klap­pernd dreht, aber nicht mehr wirk­lich vor­wärts­kommt, weil es nicht wie einst gewar­tet wird.

Ich blei­be wei­ter laut, auch wenn ich inner­lich still gewor­den bin – und in die­ser lau­ten Stil­le fand ich, was mir nie­mand geben kann: Frie­den, Ein­klang, Ent­fal­tung – und die Frei­heit, ganz ich selbst zu sein: unver­stellt, unge­beugt, leben­dig und doch in der Gesell­schaft ver­wur­zelt, der ich nun aufs neue, eige­ne und auf wahr­haf­ti­ger Wei­se viel zurück­ge­ben kann und auch schon seit Jah­ren tue.

… Auf­satz wird spä­ter fort­ge­setzt! …
* von: Rosa von Zehn­le úr.